Nekiálltam átolvasni. Tessék drukkolni.

Nem tudok írni... Remélem, elmúlik...

Iszonyúan dühös voltam magamra, amiért nem találtam meg elsőre a célpontot. Biztos voltam abban, hogy mind a kertészfiút, mind a fal tövében hagyott ruhákat megtalálják, akárcsak a megkötözött szerelmes párt. Valószínűsítettem, hogy átkutatják a palotát, a behatolót keresve, és megsokszorozzák az őrséget.
Nem mondom, hogy ez volt az első hiba, ami eddigi életem során a terveimbe csúszott. És nem is az első, amin elvérezhettem volna. Tudtam, hogy mindig van egy kis lehetőség, amit megragadhat az ember lánya. Hiszen a tetteimre emberek fognak tettekkel válaszolni. És ők éppen annyira hibázhatnak, mint én.
Könnyedén el tudtam képzelni, hogy az éjszakai őrség valamiképpen eltussolja a behatolást, hiszen, ha kiderül, hogy mi történt, akkor fejek hullanak majd a porba. Azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy az őrség vezetője a saját szakállára kezd el kerestetni engem, és nem avatja be ebbe az emírt. Így viszont nem kelthet nagy feltűnést. Kérdés, hogy mennyi idő után adja fel a kerestetésemet. Továbbá hihették, hogy egy féltékeny férfi akart csak szerelmén és annak szeretőjén bosszút állni. És még abban sem lehettek biztosak, hogy nem hagytam el a palotát úgy, ahogyan érkeztem.
Tehát számtalan apróság volt, amiben reménykedhettem, de nem felejthettem el, hogy mindez csak remény, és az élet ritkán tartogat kellemes meglepetéseket.
Igyekeztem elcsitítani a lelkem, megtisztítani azt a dühtől, a félelemtől, az aggodalomtól, valamint a felesleges gondolatoktól. Tudtam, hogy nem futhatok el a végzetem elől. Ha itt kell meghalnom ezen palota falai között, akkor a félelem nem fog segíteni rajtam, ahogyan a remény sem. Viszont mindkettő elveszi a cselekvés erejét.
Szép lassan megnyugodtam, és lélegzetem lelassult, és mélyült, elmém megszabadult a gondolatkavalkádtól. Koncentráltam és igyekeztem érzékelni a szomszéd helyiség minden rezdülését.
Nem igazán tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de abban biztos voltam, hogy még fényes nappal van, amikor enyhe nyomást érzékeltem az elmémben. Mintha valaki be kívánt volna jönni az elmémbe. Tudtam, hogy Sahha az, megnyitottam elmémet felé.

Kitartóan délkeletre tartottam, miközben számtalan posztoló őrt, vagy tovasiető szolgát kerültem ki. Jó néhány helyiségbe, és lakosztályba léptem be azon reménnyel, hogy végre megtaláltam azt, akit keresek, de mindannyiszor csalódottan zártam be magam mögött az ajtót. Egy idő után már az is felmerült bennem, hogy az emír vendégségbe ment, vagy esetleg elköltözött. A nap pedig lassan felkelt, és félő volt, hogy a palota egyre inkább kezd majd egy nyüzsgő méhkasra hasonlítani, és nekem pedig egyre nehezebb dolgom lesz. Már elkezdtem azon gondolkodni, hogy nappalra hol húzhatnám meg magam a palota falain belül, hogy ne találjanak meg, de elhessentettem a gondolatokat, mert ez még a jövő kérdése volt, nem pedig a jelené. Igaz, egyre közelebbi jövő kérdése…
Néhány őr elől kénytelen voltam bemenekülni egy üres, elfüggönyözött helyiségbe. Hallgattam, ahogy az ajtó elé lépnek, majd ahogy távoznak a folyosóról. Az ablakhoz osontam, és a függönyt egy kissé elhúzva kinéztem. A felkelő nap sugarai vörösbe vonták az udvart, és a város házait. Gyönyörű látvány volt, mégsem ez foglalkoztatott. Megpróbáltam magam elhelyezni a térképen, és rá kellett döbbennem, hogy éppen az emír hálószobájában vagyok. Legalábbis azon ócska papiros alapján, amit Imhal mutatott. Ezen szobából viszont nem csak az emír, de a pompa is hiányzott. Ez inkább tűnt dolgozószobának, mint uralkodói lakosztálynak. Még csak terasza sem volt. Homlokráncolva gondoltam végig ismét a helyzetemet, de újra arra a következtetésre jutottam, hogy jó helyen járok. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy mi lehetett a probléma. Én egyetlen szintről láttam térképet, jelenleg pedig még mindig a harmadikon voltam. Azaz… Valahol alattam, vagy fölöttem volt az a bizonyos hálóhelyiség.
Homlokráncolva figyeltem, ahogy a nap a szemembe világított. Ezen a falon sem fel, sem pedig le nem fogok mászni sötétedésig. A fehér köveken gyönyörű célpont lehettem volna. Nem volt mit tenni, mint ismét elővenni azt a kérdést, amivel már korábban elkezdtem foglalkozni. Hol töltsem el a nap hátralevő részét? Körülnéztem a szobában. Hatalmas íróasztal állt az ablak előtt. Az egyik fal mentén tekercsekkel teli polc állt, minden más falfelületet szőnyegek borítottak. A plafon kétembernyi magasságban volt, és nem volt rajta sem boltív, sem gerenda. Nem sok olyan hely akadt itt, ahol az ember meghúzhatta volna magát, ha el akarta kerülni a kíváncsi tekinteteket. Jobb ötletem nem volt, hát nekiálltam módszeresen végigkopogtatni a falat, majd egy fertályórával később hálát adtam Noir-nak, amiért nem csak az álmok világában nyújt segítséget. Az egyik falikárpit mögött egy faltábla volt, amit kis rásegítéssel könnyedén el lehetett tolni. Mögötte pedig egy néhány lépésszer néhány lépésnyi kis helyiség volt. Mielőtt visszahúztam volna magam mögött a fatáblát, körülnéztem a kis szobácskában. Teljesen üres volt. Tekintve, hogy hosszú évek pora pihent a padlóján, és nem volt benne semmiféle nyom, feltételeztem, hogy nem nagyon használják. Visszahúztam a faliszőnyeget, majd a fatáblát is a helyére illesztettem, és körülvett a sötétség. Letelepedtem a fal tövébe, és vártam.

Nem közvetlenül alatta kezdtem el mászni, hanem tőle néhány vállnyival arrébb, hogy én majd a terasz másik oldalán érjek fel. Igencsak sietnem kellett, mivel még őelőtte akartam feljutni. Nem mondom, hogy elővigyázatlan voltam, de igencsak sokat kellett kockáztatnom tervem kivitelezéséhez.  Egyrészt fennállt a veszélye annak, hogy valaki kiszúrja, hogy két alak versenyt mászik a falon. Másrészt, amikor fej-fej mellett haladtunk, könnyedén észrevehetett volna a felfelé igyekvő dzsad, de szerencsére csak azzal volt elfoglalva, hogy biztos fogást találjon a falon. És hát számomra is ez volt a harmadik veszélyforrás. Nem volt időm arra, hogy óvatos legyek. Nem nagyon volt más választásom, bíztam ösztöneimben, és most sem hagytak cserben.
Amikor felrugaszkodtam a teraszra, a dzsad legalább egy embernyi magassággal volt lemaradva hozzám képest. Alighogy felegyenesedtem, megjelent az ajtóban egy igencsak lengén öltözött nő, szemében öröm csillogott egészen addig, amíg rá nem jött, hogy én nem egészen az vagyok, akire ő most vágyott. Nem vártam meg, hogy felsikoltson. Befogtam a száját, szorosan magamhoz szorítottam, testéhez préselve karjait, és beléptem vele a szobába. A száját továbbra is szorosan tartottam, a másik kezemmel pedig elengedtem, hogy a halántékára mért csapással hosszú időre elnémítsam. Testét az ágyra helyeztem, és még időben léptem a fal mellé ahhoz, hogy a belépő dzsad nem vegyen észre. Üdvözlő szavakkal sietett az ágyon fekvő nőhöz. Akkor léptem mögé, amikor mit sem sejtve az ájult test fölé hajolt. Annyi ideje sem volt, hogy felfogja, mi történik vele.
Megkötöztem mindkettőt és szájukat is bekötöttem, nehogy valami meggondolatlanságot tegyenek. A két testet az ágyba fektettem egymás mellé, és betakartam őket, mintha aludtak volna. Az erkélyajtót pedig becsuktam, nehogy valaki kiszúrja a vendégvárást.
Felidéztem magamban a térképet és megpróbáltam kitalálni, hogy most vajon hol lehetek. A biztos viszonyítási alapom a főbejárat, valamint a szolgáknak fenntartott oldalajtó volt. Ez utóbbihoz képest egy kissé északabbi szárny harmadik szintjén voltam éppen. Homlokráncolva gondolkoztam, és sajnos, egy idő után be kellett látnom, hogy ez az épületrész jóval azután készült, mint az a rajz, ami alapján tájékozódnom kellett volna.
Ha feltételeztem, hogy az épületet csak bővítették, de nem építették át, akkor innen délkeletre volt található az emír lakosztálya.
Még egy gyors pillantást vetettem a szobára, mielőtt elindultam volna. Valószínűsítettem, hogy a nap már felkelőben volt, de a nyugati oldalon még mindent sötétség borított, a terasz ablakain nem szüremlett be semmi fény. A szoba csendes volt, és azt a látszatot keltette, hogy minden a legnagyobb rendben van. Az ajtó mellé léptem és koncentráltam. Érzékeim nem figyelmeztettek semmiféle veszélyre, hát kiléptem a folyosóra. Tíz-tizenkét lépésenként halványan pislákoló mécsesek szegélyezték a folyosót. A falon vastag drapériák, a padlót puha szőnyeg fedte. Ez utóbbi egyrészt jó volt, mert elnyelte lépteim. Ugyanakkor nem feledkezhettem el arról a tényről, hogy nem csak az én lépteimet nyelte el.

Hajnalhasadta előtt egy jó órával vetettem át magam a fal tetején. Előtte néhány szemvillanásnyi idővel távozott néhány álmos asszony, kezükben üres kosarakkal. A kapu még be sem zárult mögöttük, én már meghúztam magam az emír udvarában egy fa törzse mellett guggolva. Jól sejtettem, itt is volt őr, de az, alighogy távoztak az asszonyok, mozdulatlanságba dermedt, feje a mellkasára csuklott és a levegőt igen mélyen kezdte el venni. Feltételeztem, hogy elaludt, de nem akartam elkapkodni semmit. Végülis hosszú órák álltak a rendelkezésemre. Türelmesen vártam, és csak akkor indultam volna tovább a palota irányába, amikor már teljesen bizonyos voltam abban, hogy Noir birodalmában jár, addig legalább megszemléltem magamnak a kertet, vagy legalábbis azt a részét, amit láttam. Csak néhány facsoport alkotott ligetet, egyébiránt fű, fű és fű. Na meg persze mindenféle virág. Az illatok alapján úgy véltem, hogy leginkább rózsa. És bár a rózsakert igen nagy területet ölelt fel, mégsem vitt közelebb a palotához, mert annak közelében egyetlen szál sem volt belőlük.
Ahogy néztem, egyenes út vezetett a palota egy oldalsó bejáratág innen. Egyenes, jól látható út. Csak sajnos nem csak az én szempontomból lehetett jól látni, hanem elég sok helyről. A faligetek, illetve a rózsák, amik megfelelő védelmet nyújthattak volna, igencsak távol álltak a palotától és ezen úttól.
Végül mégis cselekvésre szántam el magam, mert nem akartam megvárni, hogy minden őr magához térjen hajnali álmából. Elsuhantam az alvó fegyveres mellett és amilyen gyorsan csak tudtam a rózsák felé igyekeztem. Mindössze tizenöt lépést kellett a nyílt színen megtennem, mégis örökkévalóságnak tűnt. Amint elhelyezkedtem a bokrokban, fülelni kezdtem. Nem hallottam felém siető lépteket, sem fojtott kiáltásokat. Miután hiába vártam a rám rontó őröket, elkezdtem mászni a palota felé a bokrok védelmében. Olyan érzésem volt, mintha ezer ujj próbált visszatartani és megannyi köröm esett volna nekem, ahogy a tövisek szaggatták ruhámat, arcomat, turbánomat.
Kiterjesztett érzékeim előbb jelezték a veszélyt, mint hogy megláthattam volna. Voltaképpen duruzsoló hangja volt az első, amit a huszonéves férfiból érzékeltem. A rózsáihoz beszélt, miközben metszette őket valamilyen megfontolás alapján – talán a legszebbeket akarta vinni az emírnek, talán az elnyíltakat vágta le. Óvatosan mögé kúsztam. Igazából nem volt nehéz számára észrevétlennek maradnom, annyira el volt foglalva a metszéssel és a magyarázással. Egyetlen, tarkóra mért csapással küldtem az álmok birodalmába. Összeeső testét elkaptam, majd módszeresen megfosztottam a narancs és a rózsa színeit idéző ruhájától. Míg kaftánját az enyém fölé tekertem, addig turbánomat végleg lecseréltem az övére. A sajátomból vastag csíkokat vágtam le, és hátrakötöttem a fiú kezét, valamint kipeckeltem a száját. Bár nem akartam, hogy baja essék a szerencsétlennek, de annak sem örültem volna, ha a nyakamra hozza az őröket.
Amint szépen elrendeztem a testét egy rózsabokor tövében, összeszedtem az elejtett rózsáit, és felegyenesedtem. Határozott léptekkel elindultam a virágok közül a palota irányába. Remélhettem, hogy most már nem fognak lelőni, mint egy közönséges betolakodót. Bár minden egyes mozdulatomra, és a környezetem minden apró rezdülésére figyeltem, elkezdtem azon gondolkodni, hogy magába a palotába hogyan fogok bejutni. A legelegánsabbnak az tűnt, hogy a kétlépcsős főbejáraton sétálok be, ahol a meghívott vendégek is szoktak. Még az a néhánytucat őr sem zavart volna annyira, ami a bejáratot védte, de biztos voltam abba, hogy előbb, vagy utóbb legyűrnek. Talán a második teremnél, talán a harmadiknál. Nem állt szándékomban a teljes palotaőrséget magamra ugrasztani. Pedig minden bizonnyal hosszú hónapokig beszéltek volna arról a vakmerő bolondról, aki így jutott be a palotába, de ez a kétes értékű dicsőség nem igazán vonzott.
A szolgaszállás bejáratával az volt a bajom, hogy nem akartam vérfürdőt rendezni szerencsétlen szolgálókból. Minden ellenérzésemmel egyetemben mégis ez volt a legjobbnak tűnő megoldás. Itt nem várható túl sok őr, és, a régi térkép szerint, a konyhán keresztül könnyedén eljuthatok az étkezőbe, onnan pedig már csak néhány fordulónyira és teremnyire van az emír hálószobája.
A várható eseményekre felkészülten közeledtem a palotához, amikor egy holdárnyékos falrészen igen furcsa dolgot láttam meg. Mintha egy ember mászott volna felfelé. Ahogy feljebb néztem, megláttam, hogy hova igyekszik. Jó néhány embernyi magasságban egy nyitott teraszajtó várta őt. Mosolyogva indultam el felé. Már túl volt a megmászandó szakasz felén, amikor levetettem a kertészfiú feltűnő kaftánját és turbánját, és elrejtettem a fal tövében.

Nem vesztegettem az időmet arra, hogy megfelelő fogadót keressek, inkább belevetettem magam a város színes forgatagába. Még napközép előtt megtaláltam az emír magas kőkerítéssel elkerített lakhelyét. Kellően nagy birtok volt ahhoz, hogy kétszer is meggondolja az ember, hogy körbejárja-e, vagy sem. Magam nem láttam más lehetőséget, nekivágtam a sétának. Alaposan megszemléltem a kőfalat, és a díszes kapukat, melyekre fegyveres őrök vigyáztak. Két nagykapu vezetett a birtokra. Az egyik északon, a másik pedig délen várta azon kivételezetteket, akik bebocsáttatást nyerhettek. Persze, amikor elsétáltam mellettük, mindkettőt zárva találtam, de a fegyveresek jól látható helyen posztoltak, nehogy valakinek azon kósza ötlete támadna, hogy látogatást tesz az emíri palotában.
Azon túl, hogy kellően védett kapukról volt szó, még az is az ellen szólt, hogy itt közelítsem meg palotát, hogy mindkettőtől hosszú, kővel kirakott út vezetett a díszes palotához, és az út mellett egész hosszú szakaszon egyetlen bokor, vagy fa sem árválkodott, ami mellett könnyedén meghúzhattam volna magam. Túl sokáig lettem volna védtelen.
A falak sem tűntek sokkal jobb választásnak. Biztos voltam abban, hogy mágiával van megerősítve azok védelme. Viszont a falba bújtatva, borostyánnal benőve, alig észrevehetően árválkodott egy kis kapu is. Talán észre sem vettem volna, ha egy megrakott kosárral be nem megy rajta egy elfátyolozott arcú leány. Minden bizonnyal itt is voltak fegyveresek, de jóval kisebb számban, mint a főkapuknál. Valahogy ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Talán némileg túlságosan is kézenfekvőnek, mert ha bérgyilkos lennék, biztosan itt próbálkoznék. Szinte csalogató volt a lehetőség, és ez nagyon nem tetszett.
Napközép közeledtével felhagytam a kőfal szemlélésével, és pihenőhely után néztem. Szinte megbántam, hogy nem gondoskodtam magamnak idejében szállásról, de nekem az az ócska fogadó is éppen annyira megfelelt, mint bármelyik más, méregdrága társa. Igaz a szoba, amit kaptam, rettenetesen kicsi volt, az ágy éppen hogy csak elfért benne, de legalább kevésbé lehetett látni az eltaposott csótánytetemeket a poros padlón. Az ágy ugyancsak kétes tisztaságú és felettébb kényelmetlen volt, mégis pihentető volt az álmom – Noir-nak hála. Amikor felébredtem teljesen sötét volt a helyiségben, a nap már nem tűzött be a spaletta résein át, a kívülről beszüremlő kicsiny fény pedig arra is kevés volt, hogy az ágy szélét lássam. Ahogy megmozdultam, hallottam, hogy hálótársaim sebesen keresnek maguknak valami biztonságos helyet. Némelyiküknek nem volt szerencséje, és amikor felálltam, recsegve távoztak az élők sorából.
A sötétedés ismét az utcán talált. Hajnalig kerestem egy megfelelő helyet, ahonnan kényelmes rálátás nyílhatott a palotára és az azt övező kőfalra. Végül találtam egy magasabb épületet – talán templom lehetett –, aminek a tetőszerkezete elég stabil volt ahhoz, hogy elbírjon engem.
Két nappal később megállapíthattam, hogy a palotának elég nagy a forgalma. Látogatók, vendégek jönnek, mennek. A szolgáknak fenntartott kapu is nagy használatnak volt kitéve. Hosszan törtem a fejem, hogy hol is hatoljak majd be az udvarra és végül úgy döntöttem, hogy nem kockáztatom meg a kapukat, hanem a falra koncentrálok. Méghozzá a szolgabejáró melletti falszakaszra. Bizonyára az is védett volt, de ha akkor mozgok arrafele, amikor több szolga is megy be rajta keresztül, akkor talán – talán! – sikerül úgy bejutnom, hogy ne riassza senki az őrséget. Arra a lehetőségre igyekeztem nem gondolni, hogy mi van akkor, ha jóval nagyobb veszélyt jelent a falat védő varázslat. Az, hogy madarak szálltak rá és lusta, kövér macskák pihentek a tetején, némileg megnyugtatott.
Már csak az volt kérdéses, hogy hogyan ugrom fel egy majdnem két ember magas kőfalra? Arról nem is beszélve, hogy mi vár a kőfal mögött? De ezeken felesleges is lett volna törnöm a fejem, mert a válaszokat, jó eséllyel, csak a másnap hozza meg, amikor megpróbálkozom bejutni a palotába.
Időben távoztam a tetőről és kellemes sétát tettem a piaci tömegben. Elnézegettem a portékákat, az ide-oda rohanó embereket, a ráérősen sétáló helyieket, a kiabáló kereskedőket. Megebédeltem egy nagyobb fogadóban, majd visszamentem a megszokott lakótársaimhoz. Mire a nap ereje elérte maximumát, én már behunyt szemmel pihentem. Nem aludtam mélyen, elmém felkészülten várta, hogy baj esetén azonnal működtetni tudja izmaimat. Jobb kezem a kardom markolatán pihent, a bal pedig a mellkasomon. Csizmámat le sem vetettem.
Éjközépkor ébredtem, és elégedetten állapítottam meg, hogy még életben voltam. Kinyújtóztattam tagjaimat, majd meditációs pózt vettem föl. A fegyveremet magam elé helyeztem és mély levegőt vettem. Kizártam tudatomból a szoba átható bűzét, az előttem álló feladatot és befogadtam a végtelent.

Már rég elhagytuk az emírséget, de még mindig a hátamban éreztem egy figyelő tekintetet. Bár a legutolsó reggel óta színét sem láttam a kráninak, biztos voltam abban, hogy minden lépésünkről tudott, mint ahogyan arról is, hogy én most távozom a városból. Hiába kutattam a falakat, nem tudtam kiszúrni, pedig bizonyos voltam abban, hogy valahol a házak között, talán egy elhagyatott tetőn, ott áll és engem figyel. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy valóban rám állított valakit, de aztán beláttam, hogy felesleges lett volna. Sikerem esetén az emír esetleges halálának a híre messze megelőz majd engem. Ha pedig mégsem teljesítem a feladatom, úgy egy idő után ismét leülnek tárgyalni Sahhával, csakhogy a varázsló jelenlegi, cseppet sem rózsás helyzete, akkor jóval rosszabb lesz.
Eszembe jutott, amit Zarinának mondtam, és szomorú mosolyra húztam ajkaim. Valóban annyira nincs semmi esélyem, mint ahogyan azt neki ecseteltem? Valóban nem beszélem a dzsad nyelvet tökéletesen, de hát minek is? Legtöbbjük, ha törve is, de beszéli anyanyelvemet, meg fogjuk egymást érteni, ha szükséges. Hogy nem nézek ki úgy, mint egy dzsad? Nem is akarok úgy kinézni. Nem akarok elvegyülni az arctalan tömegben. Egészen egyszerűen nem akarom, hogy észrevegyenek, de ennek megvannak az eszközei. Hogy még sosem jártam Sorinában? Rövid időn belül feltérképezem a várost, vagy legalábbis azon részét, ami nekem fontos. Az sem okoz problémát, hogy nem ismerek ott senkit. Mi több! Ez inkább előny. Így engem sem ismer ott senki, és nem kell attól tartanom, hogy elárulnak. Legalábbis ott nem. Az viszont valóban jelent némi gondot, hogy nem tudom, milyen az emír palotája, de annyi előnyöm van, hogy egy ősrégi térképet áttanulmányozhattam. A többi csak idő, és talán némi szerencse kérdése, bár ez utóbbira nem szeretek hagyatkozni. Nem egyszer hagyott már cserben.
Tehát, ha feltettem magamnak a kérdést, hogy mekkora esélyem van belátható időn belül egyedül megölni az emírt, akkor azt kellett válaszolnom, hogy minden esélyem megvan rá.
Az utazás mindenféle probléma nélkül telt el. Nem kötöttek belém, még csak meg sem zavartak. Határtalanul élveztem a nyugalmat. Bár igyekeztem minél inkább az előttem álló feladatra koncentrálni, volt időm végiggondolni a közeljövő teendőit is. Némiképpen aggasztott, hogy Krán ügyei ennyire összefonódtak a mi dolgainkkal. És itt a mi alatt nem feltétlenül Sahhát, Zarinát és magamat értettem. Ez is kellemetlen, de még túltettem volna magam rajta. Az sokkal jobban zavart, hogy Pyarron maga közeledett Kránhoz. Vagy Krán Pyarronhoz… Adott esetben lényegtelen. Kránban pont annyira lehet megbízni, mint a szerencsében. Semennyire. És a legszebb az egészben, hogy nincs sem jogom, sem pedig lehetőségem tenni akármit is, hogy mindezt megakadályozzam. Sőt! Bármennyire is hihetetlen, de éppen azon dolgozom, hogy nehogy megakadjon ez a születő barátság. Nem voltak abbéli reményeim, hogy ezért kitüntetést kapok majd az Ügynökségen.
Az indulásunkat követő negyedik napon megérkeztünk Sorinába. Méreteit tekintve kicsiny, említésre sem méltó emírség, viszont akkora piaca volt, hogy talán még Erion is megirigyelhette volna. Számtalan kereskedelmi útvonal futott itt össze, áruk tömkelege és vagyonok cseréltek itt gazdát pillanatok alatt. Nem véletlenül volt olyannyira gazdag az emírség, és nem hiába jelentett értékes ajánlatot Krán szemében a megszerzése. Gazdagsága mellé olyan közbiztonság tartozott, ami még Al Abadamán is túltett talán. Egyetlen tolvajjal, vagy koldussal sem találkoztam, bár biztos voltam benne, hogy az alvilág itt is éppen annyira fejlett, mint máshol.
A nagy kereskedelem nagy tömeget vonzott és szerencsére, nem csak dzsadokkal volt tele az emírség. Nem jelentett kihívást eltűnnöm a kíváncsi tekintetek elől, ugyanis nem voltak kíváncsi tekintetek. Annyira megszokott lehetett az idegenek látványa, hogy egy újabb feltűnését már észre sem vették.

A két nap gyorsan elrepült. Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy viszonylagos semmittevéssel fog eltelni az idő. A látszólagos védelmet továbbra is el kellett látni a raktáraknál és emellett még további szórakoztató órákat voltam kénytelen eltölteni Imhalnál. A felszerelést többször ellenőriztem, kiegészítettem, és leginkább szortíroztam. Nem vittem magammal túl sok holmit, igazság szerint jóval kevesebb dolgot vettem magamhoz, mint ahogyan azt az öreg dzsad elképzelte. Elismerem, hogy sokat látott, vén róka, kinek szemét semmi sem kerülheti el, de a felszerelésem összeállításához messze nem értett. Ugyanakkor be kell látnom, hogy számtalan jó tanáccsal látott el az utazást illetően. Leginkább viselkedésemet, és szavaimat illetően. Nem ismertem a sivatag népét annyira, mint amennyire a feladat megkívánta volna, így minden mondatára odafigyeltem.
Ahogy közeledett az indulás időpontja, Zarina úgy lett egyre idegesebb. Nem rejtette véka alá, hogy mennyire ellenzi utazásomat. Még az a gondolat sem csalt derűt az arcára, hogy a közeljövőben igen sokat találkozhat a kránival. Azt nem tudtam eldönteni, hogy értem, vagy pedig önmaguk miatt aggódik-e ennyire, de nem is firtattam a dolgot, mint ahogyan azzal sem vesződtem, hogy megnyugtassam. Bármit mondtam volna, könnyedén talált volna kifogásokat, hogy miért ne fogadja el. Mint ahogyan Sahha nyugtató szavait is laza csuklómozdulattal hessentette el, és mintha meg sem hallotta volna azokat. Mintha nem is ugyanaz a kahrei lett volna, akit megismertem.
Az indulás hajnalán bekopogott a szobámba. Amikor belépett, egy pillanatra döbbenten pillantott rám, majd amikor tekintete megszokta az idegen öltözéket rajtam, belépett a szobába és bahajtotta maga mögött az ajtót.
– Zavarlak? – kérdezte és leült az ágy szélére.
Én kényelmesen nekidőltem az ajtó melletti falnak úgy, hogy szemmel tarthassam őt, valamint az ablakot.
– Nem zavarsz. Miért nem alszol még?
– Lassan indulnod kell… – jegyezte meg és elcsuklott a hangja.
– Valóban, hacsak nem akarom lekésni a karaván indulását.
– Most még nemet mondhatsz. – kérte lágy hangon.
A férfiszívek valószínűen megremegtek volna a pillantásától, de belőlem csak egy elnéző mosolyt váltott ki.
– Ha maradok, akkor mindannyiunk életét kockára teszem.
– És mi lesz, ha… Ha valami bajod esik?
Felnevettem.
– Majd lősz magadnak egy újabb testőrt.
Nem nevetett velem, csak szó nélkül nézett rám könnybe lábadt szemekkel.
– Ugyanmár, Zarina! – éreztem, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet, mégsem akartam nyers szavaimmal megbántani, inkább nem mondtam ki, amit gondoltam. – Nem történhet semmi baj. De… – odaléptem elé és leguggoltam. – Igazából nem árulhatnám el, de lehet, hogy jobb, ha tudod… – sokat mondóan elhallgattam.
– Igen? – kérdezett vissza megfeledkezve könnyeiről.
– Nem egyedül megyek. – hazudtam szemrebbenés nélkül.
– Tessék? – kérdezett vissza hitetlenül, de mégis bizakodva.
– Krán nem bízza ezeket a fontos dolgokat egy olyan senkire, mint amilyen én vagyok. Rám küldtek egy fejvadászt. Vele fogok együtt dolgozni.
– Az én kránimat? – kérdezte csalódott hangon.
Elfojtottam feltörő mosolyomat. Ebben a pillanatban Zarina olyan volt, mint egy gyerek, és én pontosan úgy is viselkedtem vele.
– Nem. Ő itt marad, hogy nehogy veletek történjen valami kellemetlenség.
– És ezt miért nem mondtad eddig?
– Hogy ne aggódj még jobban. Számolni kell azzal az eshetőséggel, hogy akkorát hibázok, hogy a fejvadász megöl engem, akárcsak azzal, hogy elárul. Ezerszer szívesebben dolgoznék egyedül, de be kell látnom, hogy növeli az esélyemet az, hogy lesz a közelemben egy olyan ember, kinek számtalanszor jobb a helyismerete, mint az enyém.
– Hát… Nem igazán nyugtattál meg.
– Pedig ha belegondolsz, hogy mennyivel jobbak a kilátásaim így. Nézd, nem beszélem tisztán a nyelvüket, küllemem sem sokat segít az elvegyülésben. Sosem jártam még Sorinában, nem ismerek ott senkit, és az emír lakhelyéről egy Pyarron előtti térkép áll a rendelkezésemre. Szerinted mekkora esélyem lenne belátható időn belül egyedül megölni az emírt?
Elgondolkozott, majd megrázta a fejét.
– Nem sok.
– Jól látod. És most lesz mellettem egy olyan ember, akinek nem csak azonosak velem az érdekei, de még Sorinát is ismeri, és mivel hosszú évek óta él ott, várhatóan beilleszkedett már a városlakók közé. – hazudtam tovább – Ha szerencsém van, még a palotába is be tud juttatni. Egyedül azt nem szabad elfelejtenem, hogy egy kránival van dolgom. Ámde amíg ti itt biztonságban vagytok, és nem tesztek semmi olyasmit, ami nem tetszik a te kránidnak, addig ő sem fordul ellenem.
– Értem. – bólintott.
– Akkor menj aludni!
– Kikísérlek.
– Felesleges. Ne feledd, tegnap este megbeszéltük, hogy egyedül megyek. – felegyenesedtem, majd mosolyogva hozzátettem – Nektek itt komoly feladatotok van a raktár védelmével kapcsolatban.
– Igaz. – ásított egy nagyot, és ő maga is felállt az ágyról. – Muszáj kipihennem magam.
Odalépett hozzám, és átölelt. Döbbenetemben meg sem tudtam mozdulni.
– Vigyázz magadra és gyorsan gyere vissza azzal a kránival egyetemben. Hátha van olyan jó feneke, mint az itteninek.
Még hosszan néztem eltűnő alakja után, majd felkötöttem a kardomat, magamhoz vettem táskámat, és távoztam a szobából. A fogadó előtt már felnyergelve várt a lovam. Egyszerre érkeztem meg a városkapuhoz azzal a karavánnal, amelyhez csatlakozni kívántam. Megkerestem a vezetőt, és Imhal útmutatási alapján megegyeztem vele az útról. Mivel sürgette volna az indulást, nem alkudozott hosszan, és nem emelte a csillagos egekbe az utazás árát. Amint Sahha erszénye gazdát cserélt, jelezte, hogy hova álljak, majd intett és megindult a kocsisor a kapun át a végtelennek tűnő sivatagba.

Imhal azonnal megkínálta őket teával és még mielőtt a lényegre térhettünk volna, még hosszan elcsevegett Sahhával a sivatag szépségéről. Zarina meghazudtolta önmagát, és mindenféle megjegyzés nélkül hallgatta végig a semmitmondó fecsegést. Én sem szóltam közbe, pedig a tettvágy igencsak eluralkodott már rajtam, mégis merev arccal figyeltem a két dzsadot. Türelmemnek meg lett az eredménye. Amikor Imhal letette üres csészéjét az asztalra, és a beszélgetést végre a nekem tetsző mederbe terelte.

– Hogy telt ez az istenek által megáldott napod, drága barátom?

– Köszönöm kérdésed, Imhal. Öröm számomra, hogy azt mondhatom, valóban Galradzsa áldása volt ezen a napon. Ami ébredéskor még nehézségnek tűnt, most már csak könnyű feladatként áll a hátunk mögött.

Bár én is ezt mondhattam volna! Előttem még komoly tennivalók tornyosultak. Ugyanakkor azt elégedetten vettem tudomásul, hogy találtak induló karavánt.

– Akkor ezt meg kellene ünnepelnünk egy méltó vacsorával! – javasolta fel az öreg dzsad.

Fájdalmas nyögés hagyta el ajkamat. Szerencsére senki nem vette észre. Vagy csak nem akarták észrevenni. Zarinának is eltorzultak egy pillanatra szép vonásai.

– Korai még az ünneplés, barátom! – emelte fel tiltakozva mindkét kezét Sahha. – Annyi még a tennivalónk, hogy számát se tudom. Ámde holnap örömmel elfogyasztanék egy szerény kis estebédet otthonodban. – hívatta meg magát szemrebbenés nélkül a varázsló.

Imhal mosolya, a szavakat követően, még szélesebb lett. Elégedetten hajtotta meg magát.

– Bármikor örömmel látott vendég vagy szerény hajlékomban.

Miután megbeszélték, hogy melyikük a boldogabb a másnapi viszontlátás miatt, elbúcsúztak egymástól, és végre elhagyhattuk Imhal házát. Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, felszabadultan sóhajtottam egyet. Zarina felnevetett.

– Nehéz napod volt, Kilian? – bökött oldalba.

– Nem várt kihívásokkal volt teli. – küldtem fel egy félmosolyt. Megvártam, hogy az utca forgataga körülmosson bennünket, majd folytattam. – Ámde ti sikerrel jártatok, ha jól értettem.

– Igen. – bólintott Sahha – Két nap múlva hajnalban indulsz. Holnapra Imhal mindent összekészít neked.

– Mennyire megbízható az öreg? – kérdeztem egy kis gondolkodás után.

Hosszas csönd előzte meg Sahha válaszát.

– Jó kérdés. Úgy vélem, hogy nincs aggódnivalónk. Mindenesetre megtömött erszényeket igyekszem neki átadni, nehogy tévedjek. Igaz, egyébként is megszolgálta a fizetséget.

– Értem. Ma van még valami teendőnk?

– Semmi különös. – vonta meg a vállát Zarina. – Mi már voltunk a raktáraknál és, képzeld, minden a legnagyobb rendben van. Sajnos, a munka leállt, mert az emberek nem sokkal munkakezdés után nagyon lebetegedtek. – kacsintott rám – Nem is tudom, hogy mi lesz így. És el se hinnéd, hogy mit rebesgetnek. Azt mondják, hogy átok szállt a raktárakra.

Sahha szomorúan bólogatott. Bár mosolya azt sugallta, hogy szomorúsága nem éppen őszinte.

– Viszont egyetlen szekeret sem gyújtottak fel. – tette hozzá a kahrei.

– Különös. – jegyeztem meg.

– Hogy mondhatod, hogy különös. Végeredményben mi látjuk el védelemmel a szállítmányokat. Még szép, hogy nem történt semmi baj! De hát egy átokkal szemben teljesen tehetetlenek vagyunk.

Megértően bólogattam.

– Akkor a délután a semmittevésé? – kérdeztem alig leplezett sajnálattal a hangomban.

Két teljes nap tehetetlen várakozás. Nem örültem neki. De legalább volt időm megtervezni a merényletet, igaz nem volt rajta túl sok minden terveznivaló, hiszen a helyszínről csak egy hozzávetőleges térképen volt.

– Úgy nagyjából. – bólintott Sahha.

Céltalanul sétáltunk a piactéren, elveszve a hangyaként nyüzsgő tömegben. Naplemente idején tértünk vissza a fogadóba. Láthatóan már fel sem merült bennünk, hogy az emírhez beköszönjünk. Ha akar valamit, meg fog minket találni, ebben biztos voltam. Legrosszabb esetben napközben a raktáraknál. De most, hogy nincs semmi baj, nincs oka maga elé rendelnie minket. Illetve még nincs oka. Amint fülébe jut a munkások lebetegedésének és az állítólagos átoknak a híre, előveszi Sahhát, ebben biztos voltam. A kérdés mindössze az volt, hogy addig mennyi időnk van.

A varázsló jelezte nekem, hogy kísérjem fel a szobájába. Zarina kérés nélkül is csatlakozott hozzánk. Amikor bezárta mögöttünk az ajtót, Sahha koncentrált néhány szívdobbanásnyi ideig, majd elégedetten leült. Intett nekem és a kahreinek is. Helyet foglaltunk. Félhomály uralkodott a szobában, de még tisztán láttam mindkettejüket.

– Nem feltételezem, hogy bármi baj adódna utad során, de jobb megelőzni a véletlent, semmint hagyni, hogy átvegye az irányítást.

Egyetértően bólintottam és vártam, hogy mire akar kilyukadni.

– Az elménket össze kellene kapcsolni, hogy ha valami módosítás történne, vagy ha egészen egyszerűen csak unatkoznál…

– Értem. – bólintottam ismét.

– És egyet is értesz? – kérdezte.

– Persze. – válaszoltam egy kis gondolkodás után.

Valóban nem láttam akadályát a dolognak.

Kis idővel később mély meditációba süllyedtünk mind a hárman. Nem tudom, mennyi idő telt el, de amikor ismét kinyitottam a szemem, már korom sötét ölelt át bennünket. Halk szisszenést hallottam, majd fény villant. Zarina meggyújtotta az egyik olajlámpa kanócát. Kellemes meleg fény töltötte be a szobát.

– Akkor mielőbbi visszatérést! – biccentett felém a kráni, majd távozott.

Hosszan néztem a fogadó ajtajában eltűnő alakja után. Merengésemet Sahha szakította félbe. Hangja halk volt és némi aggodalom érződött rajta.

– Mikor akarsz indulni?

– A lehető leghamarabb. – feleltem határozottan. – Nem tudom, mikor végzek, de a jelen helyzetben nincs felesleges időm.

Bólintott.

– Menj Imhalhoz, kérlek, és add át neki szívből jövő üdvözletem. Kérd el a térképet, valamint válogass kedvedre a nála rendelkezésre álló felszerelésből. Majd én mindent elsimítok vele. Addig felkeltem Zarinát, és keresünk neked megfelelő karavánt, és úgy vélem, hogy egy ló is jól jönne. Amint végzünk, utánad jövünk.

– Rendben.

Egy pillanatig sem aggódtam Sahháék testi épsége végett. Biztos voltam benne, hogy egy jól képzett fejvadász vigyázza lépteiket, amíg én a városban tartózkodom, és ígérete szerint még azután is. És bármennyire is bizalmatlan voltam a kránival kapcsolatban, be kellett látnom, hogy egyelőre nincs oka megölni sem a varázslót, sem pedig a kahreit.

Elköszöntem Sahhától és sietve elindultam Imhal otthona felé. A hajnali óra ellenére, az utcák tele voltak a dolguk után siető kaftános férfiakkal és eltakart arcú nőkkel. Bár bizonyos voltam abban, hogy nem követnek, mégsem akartam az öreg dzsadot veszélybe sodorni felelőtlenségemmel, hát tettem néhány kitérőt, hogy elveszítsék a nyomomat.

Kopogtatásomra ugyanaz a kölyök nyitott ajtót, mint legutóbb. Kérdés nélkül engedett be és csak intett, hogy kövessem. Egy hátsó szobába vezetett, ahol ládák hevertek mindenféle rendszer nélkül egymáson. A falakat és a padlót vastag szőnyegek borították, rajtuk mindenféle növény és állat fellelhető volt; némelyikük történelmi, másik szerelmi jeleneteket mutatott be szinte már kínos alapossággal.. A helyiség közepén egy kicsiny, kopott asztal állt két székkel.

– Gazdám rövidesen felkeres, addig nézz körül kedvedre. – közölte röviden hibátlan pyarsággal, majd kurta meghajlással távozott.

Az emír udvarában már felkoncolták volna udvariatlansága miatt, de nekem nagy öröm volt végre egyszerű, mindenféle talpnyalás nélküli beszédet hallani.

Felnyitottam az egyik ládát. Finom, átlátszó selymekből készült ruhák pihentek benne hatalmas össze-visszaságban. Talán Zarina kedvét lelte volna benne, én lezártam a fedelet és a következő ládához léptem. Hasonlóan ruhaneműk voltak benne, de némileg vastagabb anyagból készültek, mint az előbbiek. Homlokráncolva kerestem közöttük olyat, amely az úton megfelelő lenne számomra.

– Az orgonák színét idézőt javasolnám, messzi földek leánya – hallottam meg magam mögött az öreg hangját.

Megfordultam, és enyhén meghajoltam felé.

– Sahha küldött.

– Kicsit későbbre számítottam az örömteli látogatásra. Úgy tíz-tizenöt nap múlvára. – jegyezte meg és elgondolkozva nézett rám.

– Változnak a dolgok.

– És nem mindig úgy, ahogy azt szeretnénk, igaz? De vagy fűszálként hagyjuk magunkat elhajlítani, hogy majd ismét egyenesen állhassunk, vagy kettétör bennünket az események szele.

– Hát most hajlunk. 

Bólintottam.

– Minden bizonnyal okkal született ez a tisztelendő elhatározás, és engedd meg, hogy utad előkészítésében segítsédegre legyek. Úgy vélem, hogy a lila nagyszerűen kiemelné arcod színét, és van hozzá megfelelő, fekete imáma is. – lépett oda a ládákhoz és néhány lélegzetvételnyi idő alatt egy teljes öltözéket vett elő. – Ez nem hangsúlyozza alakod, de jobb is talán, mert egy magányos férfi nagyobb biztonságban van, mint egy magányos nő.

– Ahogy jónak látod. – igyekeztem uralkodni az arcvonásomon.

Nem igazán hittem, hogy nagyon rejtegetnem kellene azt, hogy nő vagyok, és úgy véltem, hogy ha valaki mégis olyasmit engedne meg magának az utazás során, amink én nem örülnék, feltételeztem, hogy meg tudom magam védeni, de nem akartam vitába szállni Imhallal.

– Még szükséged lesz néhány kényelmes ruhára, és örömmel összeszedem számodra, ha megtisztelsz bizalmaddal. – bólintottam. – Az egyikbe esetleg még bele is varrhatnám ezt a kis papírdarabot. – vett elő a kaftánja alól egy négyrétbe hajtott sárga lapot, és felém nyújtotta.

– Nem lesz rá szükség. Elég, ha most átnézem. – válaszoltam és elvettem tőle a térképet.

Leültem vele az asztalhoz, és hosszasan tanulmányozni kezdtem. Úgy látszik, hogy az emírek ragaszkodtak ahhoz, hogy otthonuk útvesztőhöz hasonlatos legyen. Szobák, folyosók, termek minden méretben és formában. Igyekeztem minden apró részletét megjegyezni, és egy kis idő múlva elégedetten toltam el magam elől a lapot.

Imhal türelmesen várt, majd amikor látta, hogy végeztem, eltette a térképet.

– Igyunk meg egy frissítő teát és addig, kérlek, meséld el, hogy hogyan ismerkedtél meg nagyszerű barátommal, Sahhával. – mondta mosolyogva és kivezetett a szobából.

Amíg a varázslóra és Zarinára vártunk, röviden elmeséltem neki a felejthetetlen találkozást. Ezt követően még megbeszéltük az ő fiatalkorát és életének megannyi hatalmas élményét. Igazán szórakoztató társaságnak bizonyult, de én már nagyon menni szerettem volna, mégis erőt vettem magamon és figyelmesen hallgattam minden szavát. A teát ebéd követte és már azt is rég elfogyasztottuk, amikor végre megérkeztek Sahháék.

– Meglátjuk. Egyelőre jobban aggaszt a holnap, mint ez a kis kirándulásod.

Megértettem aggodalmát, végül is a másnapon múlt sok minden. Biztos voltam benne, hogy annyit kiprésel belőlünk a kráni, amennyit csak képes lesz, és abban is bizonyos voltam, hogy már nem volt túl sok adu Sahha kezében.

– Mire építhetsz? – kérdeztem meg a varázslót.

– A Titkosszolgálattal való kapcsolatunkra. – jelentette ki határozottan.

Felvontam a szemöldököm, de nem szóltam egy szót sem, inkább csak bólintottam. Ő is éppen olyan jól tudta, mint én, hogy nem sok kapocs köt minket a pyarroni titkosszolgálathoz. Illetve én jobban tudtam, mint ő, mert rólam csak sejtelmei lehettek. Abban azonban biztos voltam, hogy az ügynökség nem adott ki alapvető információkat rólam, bármennyit is fizettek érte. Mindenesetre itt és most az volt a fontos, hogy a kráni ne is sejtse, hogy mindez csak blöff.

Mindketten elgondolkozva néztünk magunk elé, majd Sahha elnyomott egy ásítást.

– Kérlek, bocsáss meg, nem volt egyszerű napom, és társaságod bármily felemelő, tekintettel a holnap előttünk álló kihívásokra, kénytelen vagyok nyugovóra térni.

– Pihenj jól! – köszöntem el tőle és megvártam, amíg ő maga is vesz ki szobát és eltűnik a lépcsőfeljáróban.

A gondolataim akaratlanul terelődtek az éjszakai gyilkos irányába. Kértem magamnak egy pohár bort és gondolkoztam. Persze, semmire sem jutottam. Illetve folyton ugyanoda jutottam, miszerint a célpontja a kráni, és valaki szép summát fizet neki mindezért. Tapasztalt fegyverforgató, aki a gyilkosságokat élvezettel hajtja végre. Csak azt nem értettem, hogy miért nem keresi meg a célpontját ahelyett, hogy vaktában leöl mindenféle embert. Vagy nem akarja elkapkodni, vagy igencsak rosszak az információforrásai. Magam inkább az előbbire tippeltem, és emellett pedig feltételeztem, hogy nem nagyon támaszkodik informátorokra. Nem érdeke gyorsan végezni a feladattal.

Hirtelen gondolattól vezérelve elhagytam a fogadót és belevetettem magam az éjszakába. Végigjártam az utcákat. Láttam néhány surranó tolvajt, jó pár városőrt. Kiszúrtam egy fiatal párt, akik kézen fogva osontak valamerre, és találkoztam részegen a hazafelé vezető utat kereső emberekkel is. Csak azzal nem találkoztam, akit igazából kerestem. Végeredményben nem bántam, hogy nem leltünk egymásra, de reméltem, hogy eljön a pillanat.

Nem sokkal napfelkelte előtt tértem vissza a fogadóba. Vettem ki egy szobát, és egy fertályórányira visszavonultam. A meditáció felfrissítette elmém, a jéghideg víz pedig a testem. Amikor visszaértem ahhoz az asztalhoz, amelynél a vacsoránkat fogyasztottuk, még üres volt az egész helyiség. Nem sokkal utánam érkezett a kráni, aki egy biccentéssel üdvözölt, amikor elfoglalta a velem szemben levő széket, és alighogy leült, megjelent Sahha is. Szöges ellentétjei voltak egymásnak. A varászló kedves mosollyal köszöntött minket, a fejvadász pedig borúsabb volt, mind a korábbi találkozásaink bármelyikén. Nem tudtam eldönteni, hogy kellemetlen feladatot kapott-e, vagy nehezen ébred reggelente, bár inkább valami harmadik okot feltételeztem, mert mindkettő annyira emberi lett volna, amit túlzásnak éreztem a kránival kapcsolatban.

Végül Sahha vette fel a társalgás fonalát, és rá annyira nem jellemző módon mindenféle köntörfalazás nélkül szegezte neki kérdését a kráninak.

– Nos akkor megegyeztünk?

– Társnőtök hol van? – válaszolt kérdéssel a fejvadász.

Kérdése egy pillanatra megdöbbentett. Annyira el voltam foglalva a gyilkossal, meg a jelenlegi helyzettel, hogy el is feledkeztem Zarináról. Zavartan néztem Sahhára, aki továbbra is kedvesen mosolygott.

– Kedves barátnénk elnézésedet kéri, de úgy döntött, hogy ilyen korai időpontban még nem képes megfelelő módon figyelni ránk, és csak zavarná beszélgetésünket.

Én elnyomtam a mosolyomat. Míg mi itt teljes figyelemmel alkudozunk a kránival, addig a kahrei éppen a másik oldalára fordul az ágyban. Biztos voltam abban, hogy mi már javában végzünk, amikor Zarina elkezd ébredezni.

– Értem. – mondta a kráni, de pillanatnyi döbbenete átsütött a hangján.

– Tehát akkor mi van az egyezségünkkel? – kérdezte ismét Sahha, csakhogy a megfelelő irányba terelje a beszélgetést.

– Összességében minden rendben is lenne vele, csak néhány apróságon kellene módosítani.

– Úgy mint?

– Úgy véljük, hogy sokkal jobb lenne, ha a fiú gyászolna, és nem az apa.

– Mindössze ennyi?

– Nem egészen. Ameddig a sorinai emír meg nem hal, és a társnőd – ekkor felém biccentett, jelezve, hogy rám gondol – vissza nem tér, fűszerszállítmány nem hagyja el a várost.

– Nos, ezzel a feltétellel igencsak megnehezíted a helyzetemet. – mondta elgondolkodva Sahha. – Én a fejemmel felelek a szállítmányokért.

– Akkor akadályozd meg te magad a szállítást. Ha nem muszáj, akkor nem lépek közbe.

– Így sem lesz számára biztonságos az ittlét. – jegyeztem meg halkan.

– Ne aggódj, tudok magamra vigyázni. – válaszolt aggodalmamra Sahha kedves mosolyt küldve felém, de valahogy nem nyugtatott meg.

– Magam szavatolom a társad biztonságát. – közölte velem a kráni felvont szemöldökkel.

Végigfutott a hátamon a hideg. Nem tudtam eldönteni, hogy ez fenyegetés volt-e, vagy sem.

– Talán jobb lenne, ha maradnánk az eredeti tervnél. – javasoltam.

– Sajnálom, pyarroni, ez nem fog menni. Elvégzed a dolgod, és utána itt is mindent elintézünk. Addig társaid életére én magam vigyázok.

Hangja nem hagyott kétséget afelől, hogy a vitát lezártnak tekinti, mint ahogy afelől sem, hogy ha hibázok, úgy társaim sem jutnak élve vissza Pyarronba.

– Rendben. – felelte Sahha. – Akkor legyen így. Vagy van még esetleg egyéb módosítás is?

– A többi apróságot kidolgozhatjuk a következő napokban. Elég sok időt lesz alkalmunk együtt tölteni.

– Nagyszerű! – mosolygott Sahha elégedetten a kránira.

Még én magam is elhittem, hogy a varázsló örül a fejleményeknek. Magam viszont nagyon is aggódtam. Kézzelfogható volt számomra a fejvadász fenyegetése. És féltem, mert most minden rajtam állt, vagy bukott.

– Bocsáss meg Zarina, de azt kell, hogy mondjam, tévedsz. – válaszoltam továbbra is mosolyogva. – Csak úgy néz ki, mint egy férfi.

Egy teljes pillanatig azt hittem, hogy a kahrei megértette szavaimat, ugyanis elgondolkozva maga elé nézett, majd aggodalmas tekintettel ismét rám.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy vannak bizonyos... hm... hiányosságai?

A kérdést követően Sahha ismét hangosan felnevetett és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy csatlakoztam a varázslóhoz. Amint visszanyertem az önuralmamat, válaszoltam a kérdésre.

– Ezt nem tudhatom, és úgy vélem, hogy vannak dolgok, amiket nem is akarok tudni. Azt akartam mondani, hogy ne tévesszen meg a külső. Ő egy gyilkos. Méghozzá jéghideg, kőkemény, számító gyilkos. Nem vagyok benne bizonyos, hogy jót tenne bármiféle érző emberi lénynek, ha közel kerülne hozzá. Persze, ezt majd az érző emberi lény eldönti...

– Na igen. Nem védhetsz meg minden embert a saját botorságától. – helyeselt Zarina, majd rám kacsintott. – Azt viszont megígérhetem, hogy ha kiderítek valamit, akkor azt megsúgom.

– Igazán hálás lennék érte. – nevettem fel ismét.

Az igazat megvallva, idejét sem tudtam már annak, hogy mikor voltam ennyire felszabadult és vidám. Néztem a társaimra és nem értettem, hogy nem sokkal korábban hogyan is feltételezhettem, hogy magamra hagynak a veszélyben. Abban a pillanatban, oly mértékben meg tudtam bízni a varázslóban és a kahreiben, hogy magam is meglepődtem az érzésen. Igazán hálás lehettem Noirnak, amiért ilyen emberek közelébe sodort.

Gondolataimból Zarina mozdulata riasztott fel. Hirtelen eltolta maga elől a tányért, majd felállt.

– Ha megbocsátotok, lefeküdnék aludni. Kiveszek egy szobát. – amint észrevette, hogy Sahha áll fel, megrázta a fejét – Egyedül is fog menni.

A varázsló homlokráncolva nézett a távozó nő után. Magam is osztoztam hirtelen felébredt aggodalmában.

Zarina valóban könnyedén elérte, amit akart, és kis idővel később egy kulccsal a kezében indult az emeletre vezető lépcső irányába. Egyetlen pillanatra összefonódott a varázslóval a tekintete, majd búcsút intett nekünk és felment a lépcsőn.

– Nem annyira meggondolatlan, mint amilyennek látszik. – mondta Sahha talán inkább önmaga megnyugtatására, semmint nekem. Majd mosolyt erőltetett az arcára és belenézett a szemembe, – De mégiscsak jobb, hogy négyszemközt beszélhetünk, nem igaz?

– Valóban lenne néhány tisztáznivaló. – bólintottam. – Mint például, hogyan jutok át a másik emírségbe.

– Minden bizonnyal vannak karavánok, de ha még sincsenek, akkor, három nap alatt át lehet lovagolni. A távolság maga nem nagy, de a sivatag nem igazán biztonságos egy magányos utazónak.

– Holnap, a megbeszélés után kiderítem, hogy milyen gyakran indulnak karavánok. Vettetek hasznos ruhaneműket is?

A kérdésemet Sahha nem állta meg mosolygás nélkül.

– Igen. Minden vásárolt holmit elvitettünk Imhalhoz. Van köztük megfelelő öltözék az utazáshoz. És Imhal mintha véletlenül említett volna valamiféle ósdi térképet is.

– A palotáról?

– Igen, de hangsúlyozom, hogy nem ma készült. Minden bizonnyal történtek átalakítások, de kiindulásnak mindenképpen jó lesz.

Biccentettem, majd újabb kérdést tettem fel.

– Tudunk valamilyen szokásáról?

– Semmi használhatót nem tudok mondani.

– Értem.

– Van bármiféle kapcsolatunk? 

Tagadóan megrázta a fejét.

Sóhajtva hátradőltem a széken és elkezdtem számolni. Legyen négy, vagy még inkább öt nap az utazás, hiszen a karavánok, bár biztonságot adnak, igencsak lassúak. A városhoz további egy nap fog kelleni. Maximum kettő, ha közbejön valami. A palota megfigyelésére legalább két-három napra lesz szükségem, ha nem többre. Mivel egyedül nem leszek képes a mágikus csapdákat kiszúrni, csak olyan útvonalat használhatok, amit a szolgák is. Arra viszont semmiképpen nem akartam időt szánni, hogy beépüljek közéjük, hiszen közel lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Már csak azért is, mert olyan csúnyán törtem a dzsad nyelvet, hogy soha nem hitték volna el rólam, hogy közéjük tartozom. A bőrszínemről már nem is beszélnék! Tehát, ha mindez megvan, akkor már csak a megfelelő alkalomra kell várni, ami jöhet azonnal és jöhet hetek múlva is. Türelemjáték.

– Legalább tíz nap – adtam Sahha tudtára a végeredményt. –, de inkább több.

– Nagyszerű. – bólintott elégedetten. – És mire lesz szükséged?

– A megfelelő pillanatra.

– Csak remélni tudom, hogy megtalálod.

– Én biztos vagyok benne, csak az a kérdés, hogy mikor jön el.

– Remélem, mindannyiunk számára elégedettséget hoz a döntés. – hagyta helyben Sahha, majd közvetlen hangon folytatta – Mondd, kedves... barátom, jól főznek ebben a fogadóban? A nap eseményei igencsak meghozták az étvágyamat.

– Nos. – mosolyodott el a kráni. – A te ízlésednek inkább megfelel a főztjük, mint az enyémnek. De ne hallgass rám, inkább nézd meg magad. A vendégem vagy. – majd ránézett egy pillanatra Zarinára. – A társaiddal egyetemben.

– Ilyen kedves invitálást nem utasíthatok el. Velem tartotok? – nézett ránk kérdőn, miközben felállt az asztaltól.

– Már ettem. – ráztam meg a fejem és az előttem heverő üres tányérra mutattam.

– Normális ételre ne is számítsak, igaz? – kérdezte fanyalogva Zarina, miközben felállt az asztaltól.

Nagy egyetértésben indultak el a pult felé, engem ismét magamra hagyva a kránival. Én továbbra is bizalmatlanul méregettem, ő pedig mintha csúfondárosan tekintett volna le rám. Az az igazság, hogy nem feltételeztem, hogy van annyi humorérzéke, hogy csúfondárosan tudjon nézni. Valójában még mindig azon az iménti pillanaton gondolkoztam, amikoris rámosolygott Sahhára. Annyira őszintének tűnt a mosoly, amilyet sosem feltételeztem volna egy hozzá hasonló – vagy hozzánk hasonló? – gyilkosról. A kráni arca, attól az egyszerű mosolytól, hirtelen élettelteli lett, szemében szikrák gyúltak. Az arcán apró gödrök jelentek meg és olyan ártatlannak tűnt, mint egy gyermek. Feltételeztem, hogy emberek százai dőltek be ennek az őszintének tűnő pillantásnak és az ártatlan kisugárzásnak. Talán még akkor sem jöttek rá, hogy csúnyán becsapták őket, amikor a lelküket visszaadta az isteneknek.

Ismét csak a hallgatás jutott nekünk, de hála Sahháék gyors visszatérésének, nem mélyült el közöttünk a csend, Zarina, egy kedves mosolyt küldve a kráni felé, szinte azonnal magához ragadta a szót.

– Hogy tetszik a város?

– Mit mondjak? Nem szívesen jönnék ide pihenni.

– Ezt tökéletesen megértem. Az utcák túlzsúfoltak, a városőrök udvariatlanok és mi tagadás, a piac választéka is messze alulmarad az elvárásaimnak. A főztükről nem is beszélve! Amúgy, ha már említetted a pihenést, hol szoktál kikapcsolódni?

A kráni, a kérdést hallva, ismét elmosolyodott.

– Az attól függ, hol van dolgom.

– Értem! Mindenhol megtalálod a módját annak, hogy kellemesen töltsd el az időt.

– Nem egészen. Inkább úgy fogalmaznék, hogy általában pihentető a munkám. Sőt, akad néhány szórakoztató pillanata is.

Nem értem, miért, de egy újabb csúfondáros pillantást vetett rám. Valahogy nem volt túlságosan kellemes a tudat, hogy szórakozik rajtam. Nem mondom, hogy félnie kellene tőlem, vagy valamiféle kihívást látnia bennem, de azért ennél többre tartottam magam. Dühösen viszonoztam a pillantását.

– Ámde bocsássanak meg hölgyeim, és uram, de hosszú napom volt. – állt fel az asztal mellől a kráni – Amennyiben megengedik, javasolnám, hogy itt szálljanak meg, hogy holnap napfelkeltekor már találkozhassunk egy kellemes tea mellett ugyanitt.

Nem tiltakoztunk. Néhány pillanattal később már csak hárman ültünk az asztalnál és nem sokkal a kráni távozását követően, megérkezett a varázsló és a kahrei vacsorája is.

Zarina viszont oly mértékben volt izgatott, hogy alig figyelt az étkezésre, helyette inkább elkezdte hosszasan és a rá jellemző színességgel mesélni idevezető útjukat.

– Korán indultunk el. Egyrészt, mert időben ide akartunk érni, másrészt pedig halára untam magam. Meglepő módon, nem volt gyújtogatás egész nap. Persze, mi azért tettük a dolgunkat, de napközépre még így is kényelmesen végeztünk. A nagy meleget kihasználva, aludtunk néhány órácskát, aztán pedig már csak úgy tettünk, mint akinek fontos dolga van a szekerek körül. Annyit mindenesetre elértünk, hogy nem tudtak nyugodtan dolgozni. Tették is a megjegyzéseket, de szerencsére egyetlen szavukat sem értettem. Senkinek sem hiányzik, hogy én haragos legyek.

– Persze – vágott közbe Sahha, mosolyogva –, megkért engem, hogy fordítsam le neki az egyszeri munkások szavait, de sajnos, az általa beszélt nyelvek egyike sem elég ékesszóló ezen kifejezések visszaadásához, hát meg sem próbálkoztam a fordítással.

– Valld be inkább, hogy egészen egyszerűen, semmi kedved nem volt ahhoz, hogy utólag magyarázd meg az emírnek, hogy mi történt a rakodókkal.

Sahha felkacagott. Magam is, akárcsak korábban a kráni, mosolyogva hallgattam a beszélgetést. Talán csak annyi különbség volt a kráni és az én mosolyom között, hogy neki arca mindkét oldalán mozogtak az izmok.

– Bevallom, barátném, csak ezen gondolat tartott vissza. – válaszolta Sahha, amikor ismét levegőhöz jutott a nevetés után.

– Tehát elég korán otthagytuk a raktárépületet. – vette újra magához a szót Zarina. – Alig indultunk el, három fegyveres a nyomunkba eredt. Persze mi sem vagyunk toroni parasztok, kiszúrtuk őket és ez megfelelő oknak tűnt arra, hogy a piac felé vegyük az irányt.

– Ennél egyszerűbben is lerázhattuk volna őket, te is jól tudod. – jegyezte meg Sahha töretlen jókedvvel.

– Ugyanmár! Mégis hogyan?

– Azzal a trükkel, ahogy voltaképpen leráztuk őket, emlékszel igaz? Egy egészen egyszerű kis illúzió.

– De ahhoz, hogy valóban ilyen botorok legyenek, kellett az is, hogy belefáradjanak a piaci sétába. Tehát voltaképpen az én ötletemmel ráztuk le őket. A te kis szemfényvesztésed mindössze elegánsabbá tette a dolgot.

– Nem vitatkozom, kedvesem. – Sahha alig bírta visszafojtani feltörő nevetését legalább annyi időre, amíg befejezi a mondatot – Ilyen kemény szavak mellett oktalan személyem jobb, ha hallgat.

– Tehát bevásároltam, de arra már nem volt alkalmam, hogy át is öltözzem. Valószínű, ezért nem kérte még meg a kezem a kedves új barátunk.

– Kizárt! – szálltam be én is a beszélgetésbe. – Szépséged így is szemgyönyörködtető. Inkább hinném, hogy parancsba kapta, hogy nem nézhet szép nőre, ámde legvalószínűbbnek azt tartom, hogy nincsenek emberi vonzalmai.

– Ugyan, Kil. Ő is csak egy férfi. – legyintett Zarina.

– Semmiképp nem szeretnék visszaélni türelmeddel. – biccentéssel fogadta szavaim. – Ugyanakkor biztosíthatlak, hogy Sahha jönni fog.

Olyan határozottan csengett a hangom, hogy magam is elhittem.

– Remélem. Csalódott lennék, ha azért kellene megöljelek, mert társaid cserbenhagytak.

– Nem lesz okod arra, hogy fegyvert ragadj! – válaszoltam a fenyegetésére nyugodt hangon.

– Úgy érted, hogy újabb okom?

Türelmetlenül felsóhajtottam.

– Igen, úgy értem. Társaim meg fognak jönni.

– Legyen úgy! – biccentett és hallgatásba burkolózott.

Életem egyik legrosszabb és leghosszabb fertály órája következett. A kráni, kihasználta az időt és alaposan megnézett magának. Valószínűsítettem, hogy az arcom minden egyes részét megjegyezte egy teljes életre, talán még a következőre is. Mint ahogyan az ő vonásai is kitörölhetetlenül beleégtek az elmémbe. Bizonyos voltam abban, hogy a rémálmaim egy újabb momentummal fognak kiegészülni.

Nem tudom, mikor veszítettük volna el végleg a türelmünket, de, szerencsére, Sahháék előbb érkeztek meg. A varázsló egyértelműen zaklatottnak tűnt, Zarina pedig, mintha mi sem történt volna, kacér pillantásokkal méregette a kránit.

– Bocsássatok meg a késésért – szólalt meg a varázsló, miközben leült a bal oldalamra –, de az emír kopóinak túl jó a szaglása és nehéz lerázni őket.

– Jó társaságban fel sem tűnt az idő múlása. – felelte a kráni és csúfondáros pillantást vetett rám.

Válaszképpen felvontam a szemöldököm, de inkább megjegyzés nélkül hagytam szavait. Már így is próbára tettem a türelmét és valahogy semmi kedvem nem volt a saját ostobaságom miatt meghalni.

Zarina a varázslóval szemközt foglalt helyet és igyekezett nem állandóan a kránit nézni, aki, mintha észre sem vette volna a kahreit, minden figyelmét Sahha felé fordította és mindenféle köntörfalazás nélkül a lényegre tért.

– Megerősítették állításodat az ifjú el Khalidassannal kapcsolatban.

– Örömömre szolgál, hogy ilyen nagyszerű kapcsolataik vannak északon. – biccentett Sahha. – És mindez hogyan áll kapcsolatban a fűszállítmányokkal?

– Mi sem egyértelműbb. Ha valamilyen véletlen folytán egy el Khalidassan állna az emírség élén, nem lenne több véletlen baleset.

– Miért érzem, hogy ez mégsem ennyire egyszerű? – kérdezte Sahha hosszas gondolkodás után. – Az ifjú a lehető legjobb kezekben van, és még évek telhetnek el számolatlanul, míg elérkezetté válik az idő, hogy átvegye az őt megillető helyet.

– Kellően bölcs embernek tűnsz, hogy belásd, ennyi időnk azért nincs.

– Nem szabadna elkapkodni ezt a döntést. Biztonságban van Erigowban, és az lenne a legjobb, ha mindez nem változna.

– Ó... – nézett sajnálkozva a kráni Sahhára. – Sajnálom, hogy így kell megtudnod, de a fiatalember már elhagyta Erigowot és ha nem tévedek, úgy napokon belül megérkezik.

Sahha egész nyugodtan fogadta a hírt. Vagy tudta már, vagy számított rá.

– Gondolom, nem egyedül jön.

– Nem kockáztathattuk a biztonságát.

– Világos. Hálás vagyok előrelátásotokért, de szeretném tisztázni, hogy mibe kerül nekünk ez a védelem?

– Semmibe. Nekünk is egyértelmű érdekünk, hogy minden rendben legyen.

– Azért, nem ártana néhány régen megfogalmazott szerződést felfrissíteni, nem igaz?

– Valóban. – biccentett a kráni. – És talán némileg módosíthatnánk is rajtuk itt-ott.

– Hosszú évek óta nem láttam azokat az iratokat, de meg vagyok győződve arról, hogy valamelyik fél számára túlságosan előnytelen volt. Talán magasabb áron kínáltuk néhány portékánkat, mint ahogyan illendő lett volna. Mindenképpen utánanézek, amint az irattárba vezet utam.

– Igazán nem szükséges, de ha mégis megtennéd, minden bizonnyal sokan gondolnának hálával erre a lépésedre.

– Nem okozhat gondot, ha már egyszer az irattárban vagyok. – mosolygott Sahha a kránira.

– Erre hamarosan sort kerítünk. Megígérhetem, hogy magam foglak odakísérni. És egyúttal majd azt is megbeszélhetnénk, hogy kik segítik az ifjú el Khalidassant uralkodása első éveiben.

– Lenne néhány javaslatom. – biccentett a varázsló.

– Hallgatlak.

– Talán Sorina új uralkodója elláthatná tanácsokkal a független Khalidassant, akinek magam biztosítanék bölcs tanácsosokat.

– Sorinának új emírje lenne?

– Mégsem maradhat emír nélkül, nem igaz? Ha az ember gyászolja fiát, könnyen elveszítheti életkedvét és akkor mindenféle baleset előfordulhat.

– Értem.

– Amint az emírség gyászba borul, társnőm gondoskodik Sorináról.

Meglepve hallottam a megbízásomat, de szó nélkül hagytam. Láthatóan Sahha tudta, hogy mit akar, semmiképp nem akartam megzavarni.

– Megfontolandó ajánlat. Reggelre meghozom a választ.

Lassan közeledtünk a dzsad házához, ahol szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy Sahha sem tévedhetetlen, ugyanis Imhal nem éppen örömmel fogadott minket. Olybá tűnt, hogy az emír kínzómesterét nagyobb lelkesedéssel engedte volna be otthonába, mint bennünket, ámde egy újabb teli erszény őszintének tűnő mosolyt csalt az arcára, nekünk pedig biztosította éjszakára a fekhelyet és a nyugalmat.

A másnap sem egészen úgy kezdődött, mint ahogyan azt terveztük. Még elkísértem Sahhát és Zarinát a raktárhoz, hogy ott kedvükre szélhámoskodjanak, és szinte már el is búcsúztam, hogy a saját feladatommal foglalkozzam, amikor megjelent egy díszes kaftánba öltözött, rövid hajú férfi, és iszonyú hajlongások közepette érthetetlen körmondatokkal közölte, hogy az emír látni kíván minket. Egyedül talán Zarina fogadta örömmel a hírt. Minden bizonnyal a ruhái jutottak eszébe. Sahha tökéletesen uralkodott vonásain, csak a tekintete árulta el hirtelen újjáébredő nyugtalanságát. Nekem pedig intett a fejével, hogy tartsak velük. Nem szálltam vitába. Tudtam, hogy jelen pillanatban a palotában nagyobb szükségük lehet rám, mint Ynev bármely másik pontján.

Némán tettük meg az utat a palotáig, ahol az emír mindössze egy fertályórát váratott magára, ezzel is jelezve, hogy fontos, halasztást nem tűrő dologról van szó. Alig tudtuk meghajtani magunkat a fényestekintetű előtt, ő máris belekezdett mondandójába, félretéve mindenféle udvariassági formulát. Bár így szavai érthetőbbek voltak, határozottan rossz érzéssel töltött el a helyzet ilyetén alakulása. Már-már kezdtem azon aggodalmaskodni, hogy nem a kráni kardja által ér el végzetem.

– Üdvözöllek Sahha, téged és messziről jött barátaidat a palotámban. – hangján átsütött az alig visszafojtott düh.– Azért kérettelek ide benneteket ily hajnali órán, mert tudomásomra jutott, hogy visszautasítottátok vendégszeretetemet. Ez a hír mély gyásszal töltötte el lelkemet, és megkeserítette ébredésemet. Mondd, barátom, mit vétettem ellened, hogy az éjszakát nem szerény házamban töltöttétek? Talán hálóhelyiségeteket túlságosan silánynak éreztétek, avagy szolgálóim és szolgálólányaim nem tettek kedvetekre?

Sahha mély levegőt vett, és láthatóan megfontolt minden egyes szót, mielőtt válaszolt volna. A benne tomboló feszültség szinte kézzel fogható volt.

– Bocsáss meg, nagyhatalmú emír, amiért oktalan viselkedésünkkel kivívtuk méltán jogos haragodat. Kérlek, ne hidd, hogy szándékunk szerint való lett volna az éjszakát fényes palotád falain kívül eltölteni, de a hajnal városod utcáin köszöntött bennünket, és nem kívántuk házad népét felverni csak azért, hogy álomra hajthassuk fejünket, és így kénytelenek voltunk egy fogadóban megszállni. Ostoba módon nem sejtettem, hogy cselekedetünk elrontja ébredésed.

– Szavaid enyhítették a lelkemben dúló vihar erejét, és remélem, válaszod további enyhet nyújt. Megtaláltátok ellenségeimet, kik alávaló módon ássák alá birodalmam hatalmát?

– Sajnálatos módon, minden igyekezetünk ellenére még nem tudunk semmi biztosat, de az egyik gyújtogatóval társaim már találkoztak és biztosíthatlak róla, hogy a vele vívott kemény küzdelem nem volt eredménytelen.

Az utolsó mondat után hosszas csönd telepedett ránk, mintha az emír még várt volna valamire, de mivel sem Sahha, sem pedig mi nem szólaltunk meg, a fényestekintetű kénytelen volt maga megtörni a csöndet.

– Megnyugtató szavaid gyógyírként hatnak megsebzett szívemre. Remélem, hamarosan lesz alkalmunk hosszasan beszélgetni a történtekről, de tudom, hogy feladatotok sürgető, így nem tartóztatlak tovább benneteket.

A kötelező meghajlások után szinte menekülésszerűen távoztunk, és alighogy elhagytuk a palotát, a megbeszéltek alapján, elbúcsúztunk egymástól. Ők a szekereknél, jómagam pedig a várost járva múlattam az időt.

A nap tikkasztó forrósága, valamint eseménytelensége ellenére is gyorsan telt, pedig nem mondhatnám, hogy sok mindent találtam. Sikerült kiderítenem, hogy kiket öltek meg az elmúlt tíz nap folyamán. Ahogyan Imhal is mondotta, mind harcosok voltak. Volt közöttük egyszerű városőr, jól megfizetett, képzett testőr és külhonból érkezett fegyveres is. Sajnos magukat a testeket, vagy a halottak holmiját nem tudtam megnézni, de semmiképp nem akartam összerúgni a port a városőrséggel, nehogy az emír mindent halló füleibe jusson a híre.

Tehát a nap igen gyorsan eltelt. Talán túlságosan is gyorsan. Szinte észre sem vettem, hogy besötétedett, és már indulnom kellett a Sivatagi rózsába, nehogy lekéssem a megbeszélt találkozót. Szívem szerint nem is mentem volna, de nem hagyhattam, hogy társaim belerohanjanak egy kivont sequorba. Nem mintha meg tudtam volna védeni őket, de talán ha egyetlen szívdobbanásnyi időre fel tudom tartóztatni a kránit, akkor lesz esélyük a menekülésre. Talán.

A fogadó ugyanúgy zsúfolásig tele volt, mint előző este. Sahháék még nem érkeztek meg, talán szándékosan, talán véletlenül. Hirtelen ötlött fel bennem a gondolat, hogy Sahha teljes egészében átengedte ezt a játszmát nekem, és amilyen hirtelen jött, úgy be is fészkelte magát a lelkembe, és nem hagyott nyugodni.

Érkezésemkor a kráni már ott ült ugyanannál az asztalnál, mint előző nap, és látszólag gondtalanul fogyasztotta vacsoráját. Gyomrom figyelmeztetően összerándult, és nem csak az idegességtől. Igencsak éhes voltam, hát első utam a pultoshoz vezetett, és csak a rendelés után ültem le a fejvadász asztalához.

– Társaid késnek. – köszöntött. Még csak fel sem nézett tányérjából.

– Észrevettem.

Rövid párbeszédünket a már jól ismert csend törte meg. A legnagyobb egyetértésben vártuk azt, hogy megszólaljon a másik. A nyugalom viszont csak a látszat volt, az idegek harca már elkezdődött. Kissé megzavart, amikor a pultos kihozta a levesemet, de továbbra sem szólaltunk meg és én minden figyelmemet az ételnek szenteltem. Amikor elfogyott az utolsó csepp is, felnéztem. Egyenesen a szemébe. Valahol a tudatom mélyén megállapítottam, hogy mélybarna szeme van, és a várakozásommal ellentétben nem mandulavágású. Mélybarna, és fájdalmasan rideg. A szám egyetlen pillanat alatt kiszáradt az ismét tudatosodó félelemtől. Megköszörültem a torkom, és ezzel a köztünk lévő csend elillant.

– Ennyi? – kérdezte. Megvontam a vállamat.

– Szándékosan késnek. Amint válaszolsz, itt lesznek. – szinte én is elhittem, olyannyira határozott volt a hangom. – Bevallom, szívesen ódáznám ezt a pillanatot a végtelenségig, de nem tehetem. Hogy döntött a Birodalom? Eszköz leszel, vagy indok?

– Egyik sem. Feladatom módosult, de ahhoz, hogy ezt megbeszéljük, szükségem van a társaidra.

– Mindjárt gondoltam. Tényleg azt hiszed, hogy belesétálnak a csapdádba? Idejövünk mindannyian, te pedig szép sorjában felnyársalsz minket.

Nem válaszolt azonnal. Mélyet sóhajtott, jelezve, hogy a türelmével, és ezzel egyetemben a saját életemmel játszom.

– Fékezd a nyelved, pyarroni! Ahhoz, hogy végezzek veletek, nincs szükségem alantas trükkökre. A türelmem pedig fogytán, és jobb, ha megjegyzed magadnak, hogy minden utasítás, amit kaptam, az el Khalidassan testvérekkel áll kapcsolatban. Arról nem szóltak, hogy veled mi legyen.

– Most fenyegetsz? – mosolyogtam rá reményeim szerint kedvesen. Azt csak remélni tudtam, hogy nem remegett a szám széle.

– Nem. Figyelmeztetlek.

Elhallgattam. Már nem volt nagyon mit mondanom. A fejéhez vághattam volna néhány sértést, csakhogy megpróbáljam kibillenteni nyugalmából, de tudtam, hogy nem érnék el velük semmiféle hatást. Arról nem is beszélve, hogy okom sem volt sértegetni. Ugyanakkor uralnom kellett a lelkembe belemaró félelmet is. Hirtelen jelentkezett, mint mindig és ugyanolyan letaglózó hatással volt rám, mint a legelső alkalommal. Már jól ismertem, mégsem tudtam ellene védekezni. A kráni jelenléte okozta félelem messze eltörpült a jeges szorítás mellet, ami azon gondolattal együtt érkezett, hogy Sahháék cserbenhagytak. Magamra maradtam egy számomra idegen célért való harcban. A varázsló korábbi szavai lehet, hogy csak egy pillanatnyi fellángolás voltak, amiket már el is felejtett. Nem ismerem őt, csak vele tartottam, mert megfizetett, mert személyisége magával ragadott és most itt ülök szemben rémálmaim megtestesítőjével, de a magára hagyatottság jobban riasztott, mint a közeli halál gondolata. „Végül úgyis egyedül maradsz.”- bíztattam magam és a szívem körüli szorítás engedett. Belenéztem a kráni szemébe és elmosolyodtam. Éreztem, hogy jobb oldalon csak megrándult a szám széle, a mosoly csak félig sikerült – mint oly rég óta minden alkalommal.

Belenéztem a szemébe, és mély levegőt vettem. Lassan ejtettem ki a szavakat, tudva, hogy sokat kockáztatok velük.

– Mert nem engedheted meg magadnak, hogy hibázz.

Szavaim elérték a kellő hatást, tekintete még keményebb lett.

– Túl messzire mész, pyarroni! – bár hangját nem emelte fel, a hideg végigszaladt a hátamon.

– Meglehet. – hagytam rá nemtörődöm hangon, tudva, hogy ezzel olajat öntök a tűzre, és folytattam mondandómat, a szavaimat továbbra is alaposan megválogatva. – Tudod, egyszerűen nem értem az okokat. Mi azért vagyunk itt, mert te megsemmisíted a szállítmányokat. Mondd, és te miért vagy itt? – hiábavaló lett volna várni a válaszra, így nem is hagytam időt neki rá. Abban reménykedtem, hogy valamiképpen majd csak elérem, hogy a kráni végre felfedje valahogyan ittlétének az okát. Ugyanakkor bizonyos voltam abban, hogy ha a kránin múlik, úgy addig fogok beszélni, míg ki nem vágja a nyelvemet, vagy Sahha azt nem mondja, hogy hagyjam abba. – Miért égeted fel a délre induló karavánokat? Kránnak szüksége van a fűre, akkor meg mi értelme van ennek az egésznek? Az a célod, hogy tönkre tedd az emírt?

– Nem az emírt. – Javított ki Sahha alig hallhatóan. – Az emírnek biztos háttere van, akad még néhány város, amit a kezében tart. Számára oly nagyon fontos, hogy itt az emberek élnek-e, vagy sem, mint amennyire fontos a sivatagi por, amit felkavar a szél. A kereskedelem ellehetetlenítése annyit sem jelent neki, mint a naplemente Erigow fölött.

Az összes tekintet a varázslóra szegeződött. Finom arcát a visszafojtott indulatok eltorzították, keze ökölbe szorult.

– Ezt hogy érted? – kérdezte homlokráncolva Zarina. Bár a hangjában egy árnyalatnyival több számonkérés volt, mint kellett volna, a varázsló megjegyzés nélkül hagyta a hangsúlyt és válaszolt a mindannyiunkat foglalkoztató kérdésre.

– Ezen oázis emírjei a törvény szerint az el Khalidassan családból kerülnek ki, jelenleg mégis egy Sorina bitorolja a címet, ki ha megunja itt a játszadozást, hazatérhet a gazdag Sorinába, hol apja átruházza majd rá a hatalmat.

– Az el Khalidassanokkal mi lett? – a kráni hangja meglepő módon érdeklődést mutatott.

– A családnak már csak két élő tagja van. Az egyik az emír sokadik asszonya. A másikat pedig még időben kimenekítették a palotából és most egy biztonságos helyen tartózkodik.

– Igencsak jól informált vagy. – jegyezte meg a kráni.

– Igyekszem. – mosolygott rá Sahha egy fejbiccentés kíséretében. – Jó kezekben aranyat érnek szavaim. Még jobb kezekben pedig felbecsülhetetlen értékűek.

– Hol az örökös? – szegezte a kráni a varázslónak a kérdést.

– Miért árulnám el?

– Mert üzletet akarsz kötni.

– Bocsásd meg bizalmatlanságom, de nem szeretném, ha rézgarasokra váltanád megszerzett tudásod.

– Megértem aggodalmad. Magam is bizalmatlan vagyok, ámde nem szeretném, ha birodalmak buknának bele egy-egy elhallgatott szóba.

Sahha hosszan hallgatott tekintete a semmibe veszett, majd bólintott.

– Az erigowi hercegi udvarban van.

A kráni nem mutatta, hogy megrökönyödött volna a kijelentésen.

– Holnapra elválik, hogy szavahihető vagy-e. Éjközépkor várlak benneteket ugyanitt.

– Rendben. – válaszolta Sahha nem titkolt elégedettséggel a hangjában.

A kráni felállt az asztaltól és távozott. Mire társaim megitták a tea maradékát, a gyomromat összeszorító félelem is enyhült valamelyest, teljesen azonban még akkor sem múlt el, amikor kiléptünk a Sivatagi rózsa ajtaján.

Éppen azon gondolkodtam, hogy honnan tudhat ennyit Sahha és már meg is voltak az elméleteim, amikor Zarina mély sóhajt követően megszólalt.

– El se hiszem, hogy ez a férfi ütött le!

– Nem akarlak kijavítani, de nem ütött le. – Azt hiszem, hogy meg se hallotta megjegyzésemet, mert módosítás nélkül folytatta mondanivalóját.

– Ha rám mosolyog, akkor is elájulok, akkor minek fitogtatni férfias erejét? – homlokráncolva néztem rá, de megjegyzés nélkül hagytam lelkesedését. – Kilian, te is érezted a belőle áradó erőt? Azt a megfoghatatlan kisugárzást?

Akaratlanul is felidéztem a kráni alakját, így szívemet ismét jeges marok szorította össze.

– Igen. – válaszoltam halkan. – Éreztem a kisugárzását, bár nem hinném, hogy ugyanarra gondolunk.

– Hihetetlen, és holnap újra láthatom!

–Legalább te örülsz ennek. – jegyeztem meg, bár biztos voltam abban, hogy meg se hallotta, ezért kissé hangosabban folytattam. – Meglehet, ő lesz az utolsó, akit ebben az életedben láthatsz.

– Gyönyörű halál! Szebbet nem is kívánhatnék magamnak.

– Biztosan jól vagy Zarina? Lehet, hogy nagyobbat estél, mint gondoltam.

– Igen, jól vagyok. Szerinted mit vegyek fel? – Kérdezte izgatottan, majd elszomorodott. – Nem mintha sok választásom lenne. Mindenünk az emír palotájában van. Ámde reggel lesz alkalmunk körülnézni a városban, hátha akad valami megfelelő ruha, nem igaz?

– Hát valamivel el kell tölteni a napot, Zarina. Sahha bizonyára örömmel elkísér. – javasoltam, majd színtelen hangon hozzá tettem – Én pedig veletek tartok, hogy nehogy valami bajotok essen.

Sahha szakította félbe a felemelő társalgásomat Zarinával.

– Mi a véleményed a fejvadászról?

– Túl rideg az ízlésemnek. – vontam meg a vállam.

Zarina felnevetett mellettem, és Sahha is elmosolyodott, de nem hagyta magát eltéríteni. Ismét kérdezett.

– Holnap mit várhatunk?

– Nem tudom. – válaszoltam immáron komoly hangon. – Két esélyes. Vagy segít nekünk, vagy félreállít az útjából. Ez utóbbit valószínűbbnek látom. Most hova megyünk?

– Úgy vélem, Imhal örömmel befogad minket az éjszaka hátralévő részére.

– És a holnap? Ruhát vásárolunk?

– Nem hinném. Terveim szerint holnap éjközépig Zarina és én kitartóan védjük a szekereket, úgysem számítunk támadásra. Legalább jelentik az emírnek, hogy jó munkát végzünk, te pedig a titokzatos gyilkos nyomai után fogsz kutatni.

– Ahogy gondolod.

Az út hátralévő részére hallgatásba burkolóztunk. Én még mindig azon gondolkodtam, hogy honnan tud Sahha ennyit. Azt bizonyosnak tekintettem, hogy egészen közelről érintett a kérdésben, mert túlságosan kötődik a városhoz, és túlságosan gyűlöli az emírt. Azt kizártnak tekintettem, hogy az el Khalidassan család tagja lenne, vagy ha mégis, úgy nem egyenes ági leszármazott. Ez, mondjuk, elég sokat megmagyarázna. Valahogy az is egyértelműnek tűnt, hogy ez egy nagyon jól kitalált csapda Sahha számára, amibe ő, bár mindezt jól látta, belesétált. Még a kránin gondolkoztam, de nem jutottam tovább, mint amit Sahhának is mondottam. Vagy megöl minket, vagy módosít tervén. És mindez azon múlik, hogy milyen parancsot kap az éjszaka folyamán. Nem reménykedtem semmi jóban.

4. 

 

Egyrészt elégedett voltam magammal, hiszen elég könnyen megtaláltam a kránit, másrészt legszívesebben otthagyva mindent kimenekültem volna a fogadóból, de még az emírségből is. Segélykérő pillantásokat küldtem Sahhának, de ő és Zarina túlságosan elmerült a fogadóssal való társalgásban. Jobb ötlet híján a kráni szájából próbáltam meg kilesni a falatokat. Kitartó figyelmemnek meglett az eredménye: felnézett. Egyenesen a szemembe. Felismert, és nem igazán állíthatnám, hogy ujjongott örömében, mint ahogyan én sem voltam felhőtlenül boldog. Idegességtől remegő kezeimet gyors mozdulattal az asztal alá rejtettem. Nem sokat javított állapotomon az sem, hogy intett, üljek át az ő asztalához.

Igazából magam sem tudom, hogy mi adott erőt ahhoz, hogy felálljak és megtegyem azt a néhány lépésnyi távolságot, ami elválasztott tőle, de egyszercsak azon vettem észre magam, hogy ott ülök vele szemben. Kezeimet összekulcsoltam, remegésük nehogy árulóm legyen, bár biztos voltam abban, hogy a kráni ugyanúgy érzi félelmemet, mint ahogyan a farkasok érzik a bekerített vadét.

– Hibáztál. – jegyezte meg halkan, miközben le nem vette volna a szemét rólam.

– Tudom. Kérlek, magyarázd el ezt a társaimnak is. – elégedetten állapíthattam meg, hogy nem remegett a hangom.

Mindez persze őt nem igazán hatotta meg, továbbra is ugyanolyan komoran nézett rám. Még udvarias kérésemet is figyelmen kívül hagyta. Amikor a csend már bántó volt, kénytelen voltam ismét magamhoz ragadni a szót.

– Nos... Sajnos elkerülhetetlen volt a találkozás, és... Tudod, úgy gondoltam, mégiscsak jobb itt, mint... Egyszóval beszélnem kell veled. – Büszke voltam magamra a gyönyörű mondatfűzés miatt. Valószínűnek tartottam, hogy Sahha, ha ezt hallotta volna, azonnal megkért volna arra, hogy tanítsak neki egy-két ilyen szép szófordulatot.

– Hallgatlak.

– Igazán nem könnyíted meg a dolgom. Tehát... – Ekkor lépett mellénk a varázsló és Zarina, kezükben gőzölgő teával, és elnézést kérve ők is helyet foglaltak a kráni asztalánál. – Tehát ők a társaim.

– Örvendek. – a kráni szavait teljesen meghazudtolta egyre komorabbá váló arca, de Sahha és Zarina ezt mintha észre sem vették volna, udvariasan köszöntek neki, majd a már korábbi kellemetlen csönd ismét megakasztotta a társalgást. Valószínűen a fejvadászt is zavarta, mert megszólalt. – Ott tartottál, pyarroni, hogy tehát.

– Valóban. Tehát lenne néhány kérdésem. Nem osztanád meg velünk, hogy miért égeted fel a szállítmányokat?

– Nem.

– És meddig kívánod ezt még folytatni?

– Mit gondolsz?

– Gondolom, nem a mai volt az utolsó. – Ismét csönd. Ezt úgy értelmeztem, hogy igazam van. – Valószínű, hogy nem is a következő lesz az. Ugye tudod, hogy a végtelenségig nem csinálhatod? Mindössze azért, mert az emírség teljesen tönkremegy, az emberek vagy éhen halnak, vagy elmenekülnek.

Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet egy fejvadásznak érvként éppen ezt felhozni, és megpróbálni emberségére hatni, de minden lehetőséget meg kell ragadni.

– Ez nem az én gondom.

– Valóban nem. De lehet, hogy nem árt elgondolkodni tetteink következményén.

– Ezt neked is javasolnám, pyarroni. – nem voltam biztos benne, de mintha halvány mosolyt láttam volna átsuhanni az arcán. Halvány, fenyegető mosolyt.

– Hidd el, tudom, mit teszek, és hogy mit kockáztatok.

– Ezt örömmel hallom. Van még kérdésed, vagy lezárhatjuk ezt a nevetséges beszélgetést?

– Tisztában vagy azzal, hogy minket azért béreltek fel, hogy megakadályozzunk téged a gyújtogatásban?

Ezzel a kérdéssel sikerült egy újabb, mosolyra emlékeztető rándulást az ajkára csalnom.

– Akkor miért nem teszitek a dolgotok?

Figyelmen kívül hagytam a kérdését és feltettem a sajátomat.

– Hallottál a gyilkosról? Arról, aki tíz napja érkezett...

– Igen. Fontos ez?

– Azt rebesgetik, hogy a legjobb harcost keresi. – hirtelen magam is megdöbbentem azon, hogy a véleményem szerinti legjobb harcos éppen velem szemben ül. Mintha két apró mozaik kezdene passzolni egymáshoz, de még végig kellett volna gondolnom, de sajnos nem volt rá túl sok időm. Inkább nekiszegeztem a kérdést. – Szerinted ki itt a legjobb harcos?

– Nem tudhatom.

– Szerintem, tudod. És ha tudod, akkor azzal is tisztában vagy, hogy kit keres. Hazád nem véletlenül híres fegyverforgatóiról. Az az ember téged akar.

– Igazán megtisztelő a feltételezés.

– Gondold csak végig, hogy mi lesz akkor, ha találkoztok! Mert előbb, vagy utóbb találkozni fogtok.– nem hagytam szóhoz jutni, hanem folytattam. – Ugye ekkor két lehetőség áll fenn. Első esetben ő hal meg, te meg folytatod munkádat, amiről mi nem tudunk lebeszélni, sem pedig megakadályozni. Ekkor mi vagy a te kardodtól, vagy az emír két áldott kezétől fogunk meghalni. Nézzük a második esetet!

– Pyarroni! Rátérnél a lényegre? Lenne még dolgom. – Minden jel szerint a kráni kezdte elveszíteni határtalan türelmét.

– Azonnal rátérek a lényegre. – Nyugtattam meg és csak gondolatban tettem hozzá, hogy amint rájövök arra, hogy mi az. – A második esetnél tartottam. Lehet, hogy felesleges róla beszélni, de azért... Tehát meghalsz. Mi elégedetten hazatérünk, hiszen feladatunk ezzel elvégeztetett. Igenám, de halálodat hazád nem hagyhatja szó nélkül. Feltételezem, hogy ideküld egy másik embert, hogy folytassa, amit te elkezdtél és rosszabb esetben még egy olyan feladattal is megbízza, hogy derítse ki halálod okát. Lehetséges ez?

– Igen, pyarroni, lehetséges. Mire akarsz ezzel kilyukadni?

– Légy türelemmel! – Intettem, miközben minden igyekezetemmel azon voltam, hogy végigfuttassam magamban a lehetőséget. – Gondoljuk végig, hogy mégis milyen nyomokat találhat a küldött! Ó, te Feddhetetlen! – a szívem megállt egy pillanatra a felismeréstől. Ijedten fordultam Sahha felé. – Minden ellenünk vall majd! A katonák tudják, mi volt a feladatunk, az informátorod is tudni fog rólunk, most meg együtt láthatnak vele! – böktem a kráni felé. Láttam a varázslón, hogy ő is belátta, hogy semmiképp nem maradunk élve. – Ekkor pedig ez a valaki utánunk jön Pyarronba és végez velünk, mielőtt bármit is tehetnénk. És ez még a kisebbik rossz! Ha igaz, amit meséltél a tárgyalásokról Krán és Pyarron közt, akkor... – Tagadóan megráztam a fejem. – Az lehetetlen. Mi túl apró homokszemek vagyunk ahhoz, hogy a nagypolitikát befolyásoljuk.

– Ez sajnos nem igaz. Tekintve a Titkosszolgálattal való viszonyunkat – blöffölt elgondolkozó hangon Sahha. – mindebből komolyabb nézeteltérés is lehet a két állam között, ami akár elvezethet ahhoz is, hogy szövetség helyett háború születik Ynev földjén.

Ismét beállt a csönd, de már senki nem akarta megtörni. Sahha ismét minden figyelmét a teának szentelte, míg Zarina folyamatosan a haját igazgatta, és a fejvadászt mustrálgatta. Én is a kráni arcát fürkésztem, bár az én tekintetemben semmi ábrándos nem volt, és abban reménykedtem, hogy ő is képes ésszerűen gondolkodni, és nekünk sikerült meggyőznünk arról, hogy a jelenlegi helyzeten megérné hosszabban törni az agyát. Aggódva gondoltam az első lehetőségek egyikére, mely szerint rövid időn belül átsegíti mindhármunk lelkét a túlvilágra. Végül, legnagyobb megkönnyebbülésemre, támadás helyett inkább megszólalt.

– Mesétek nagyon érdekes, de miért gondoljátok, hogy akár egyetlen szavatokat is komolyan veszem?

Sahha már éppen állt volna fel az asztaltól, amikor megköszörültem a torkomat, ugyanis az én lelkemet még nem hagyta nyugodni egy kérdés, és biztos voltam abban, hogy ha az erszény arannyal van kitömve, akkor én is megtalálom itt a válaszomat. Ámde hiába is próbálkoztam, Imhal figyelmét sehogy sem tudtam magamra vonni. Miután a második próbálkozásomkor még mindig Sahhát éltette és búcsúztatta, félretettem minden illemet és kiböktem, ami fúrta az oldalamat.

– Bocsásson meg, uram, hogy megzavarom, de akadna még itt egy kérdés.

A varázsló arcán elégedett mosoly terült el, míg vendéglátónk meglepetten tekintett rám. Láthatóan most vette észre, hogy két nő kíséri Sahhát. Hamar túllépett döbbenetén és mindhárom fogát kivillantva hozzám fordult.

– Miben lehetek kegyed szolgálatára, Nyugat leánya?

– Nem tud véletlenül valamit a ma éjszakai gyilkosságról? Mindössze egy fertályórája történt, hogy egy férfit megnyúztak. Innen pár utcára.

– Meglep a kérdésed, leányom. Miért tudnék róla?

– Miért is ne? –vontam meg a vállamat, de továbbra is a szemébe néztem. Pillantása elárulta, hogy ösztöneim nem csaltak meg.

– Sivatag örömeit elhagyó, kedves barátom mindig jól választotta meg kísérőit, és meglehet, hogy ezúttal megérzéseid, gyermekem, helyesnek bizonyulnak, mégsem tudok sokat segíteni.

– Nekem a kevés is elég lesz.

– Legyen. – ránézett Sahhára, aki bólintott és újabb erszényt rakott le az asztalra. – Minden éjszaka meghal egy ember, bár a halál módja különbözik, a testeket mind megnyúzták. Ez a tizedik éjszaka a tizedik halottal. Nem tudom, hogy ki a gyilkos, de azt rebesgetik, hogy a legjobb harcost keresi, és nem távozik addig, amíg meg nem ölte, vagy meg nem halt.

Nem nyugtattak meg szavai, és magam sem értem, az okát, de elgondolkoztam azon, hogy vajon miért nem mágiát tanultam. Hirtelen elegem lett a fegyverforgatókból. Mindenesetre megnyugtatott a tudat, hogy ma éjszaka már nem halhatok meg, azaz nem a titokzatos gyilkos által. Ugyanakkor újabb komoly érvet találtam amellett, hogy mindent itt hagyva visszatérjünk Pyarronba.

Röpke körmondatok és hosszas búcsúzkodás után sikerült távoznunk. Zarina igencsak rosszul nézett ki, amit, szerintem, a kis balesetének, a teának, és a fárasztó beszélgetés végighallgatásának köszönhetett. Bár Sahha megitatta valamilyen gyógyitallal, nem sokat javult az állapota. Alig haladtunk néhány háznyit, mikor meg kellett állnunk, mert a kahrei szédült. Ezt remek alkalomnak találtam arra, hogy ismét megpróbáljam meggyőzni Sahhát a távozásról, de inkább hallgattam. Végülis alig néhány órája mondtam a varázslónak, hogy mellette maradok. Igaz, hogy azóta bővült az észérvek listája, ami azt sugallta, hogy lóhalálában menjünk haza, mégsem kezdtem el felsorolni Sahhának az érveimet. Be kellett látnom, hogy sok minden lehet a háttérben, ami a varázslót ennyire makaccsá teszik. Vagy pedig épp most döntötte el, hogy mindenképpen a halálba kergeti társait. De bármi is legyen az oka, addig hallgat róla, amíg úgy látja szükségét. Vagy amíg késő nem lesz.

Amikor Zarina már nem akart elájulni, Sahha mellém lépett és elgondolkozva nézett rám. Talán sejtette, hogy min jár az agyam, de mégsem firtatta. Inkább egy teljesen más kérdést kezdett el feszegetni.

– Hosszan elgondolkoztam a kráni fejvadászt illetően, és arra a döntésre jutottam, hogy mindenképpen ki kell használnunk azt, hogy te olyan jól értesült vagy Kránnal kapcsolatban. Úgy vélem, hogy aggodalmad hátterében nem gyerekes babonák állnak, hanem tapasztalás. Igazam van?

Döbbenten hallgattam szavait és valahogy nem akartam megtudni, hogy mire akar kilyukadni. Jobbnak láttam, ha nem válaszolok a kérdésére, bár hallgatásomat, láthatóan, bólintásnak tekintette

– És mindezek mellett neked már volt szerencséd néhány szót váltani vele a mai nap folyamán.

Ekkor már nem álltam meg szó nélkül, muszáj volt tiltakoznom.

– Ez igen durva elferdítése a tényeknek, Sahha!

Tökéletesen figyelmen kívül hagyta tiltakozó szavaimat és folytatta megkezdett mondandóját.

– Tehát most elmegyünk hozzá és elmagyarázod neki, hogy mennyire nem örülünk annak, amit tesz.

– Tessék? – kérdeztem vissza a pontosítás kedvéért. Reméltem, hogy rosszul hallottam. – Mármint hogy én magyarázom el neki? – bólintott. – Dehát ezerszer jobban bánsz a szavakkal, mint én!

– Az meglehet, de Zarina nem érzi jól magát, és vele nekem kell foglalkoznom.

– Ezt nem mondod komolyan!

De. Komolyan mondta. Minden további tiltakozásomat elengedte a füle mellett, felsegítette a kahreit, és elindult a Sivatagi rózsa felé. Kétségbeesetten mentem utána. Eleinte még igyekeztem hatni a józan eszére, majd inkább a saját gondolataimat próbáltam összeszedni. Végülis egy nehéz tárgyalás elé néztem. Igyekeztem végiggondolni az elmúlt fél nap eseményeit. Valahogy úgy éreztem, hogy minden egyes mozzanat egy-egy darabja egy mozaiknak, mindössze helyesen kellett őket egymás mellé illeszteni és meg kellett találni a hiányzó darabokat. Be kellett látnom, hogy az egyik hiányzó darab a kráni ittlétének az oka. Azt még nem igazán tudtam, hogy miképpen veszem rá a kránit arra, hogy megossza ezt velem, de ezt a problémát félretettem akkorra, amikor szemtől szemben állok, vagy jobb esetben ülök, a fejvadásszal.

Az első kérdés, amit végig kellett gondolnom, hogy vajon az emír miért hívta ide Sahhát? Mert ő a legjobb a maga szakmájában. Valahogy sántított ez a válasz, de hirtelenjében nem tudtam jobbat. Esetleg megkérdezhettem volna Sahhától, de úgy sejtettem, hogy hallgatás lenne a válasz.

A második kérdés, hogy vajon a fényestekintetű tud-e Krán küldöttjéről? A gyújtogatóról mindenképpen, de hogy az kicsoda? Szinte teljesen bizonyos voltam abban, hogy az emír többet tud erről, mint amennyit elárult.

A harmadik kérdés a titokzatos gyilkos kiléte és tettének oka volt. Egyelőre ugyancsak megválaszolatlanul. Ugyanakkor kizártam, hogy elmebajos lenne, valamint azt is, hogy kedvtelésből ölne.

A negyedik kérdés kiötöléséig már nem jutottam el, mert beléptünk a Sivatagi rózsa ajtaján.

Bár éjközép már elmúlt és az utcák is kihaltak voltak, a fogadóban élénk társadalmi élet folyt. Szinte azonnal feltűnt, hogy egyetlen nő sincs a helyiségben, talán ezért is akadt meg rajtunk, leginkább Zarinán, a bent lévők tekintete. Én a legelső szabad asztalhoz leültem, Sahha pedig a fogadóshoz indult. A kahrei pedig, meghazudtolva korábbi rosszullétét, nem ült le mellém, hanem a dzsaddal tartott.

Végignéztem a díszes társaságon és legnagyobb bánatomra megakadt a tekintetem az egyik férfin. Igaz, hogy semmiben sem különbözött a többi dzsadtól, de ahogy ránéztem, megfagyott ereimben a vér. Kopott, mégis díszes kaftánt viselt, ahogyan a többiek. Kreol bőrű volt, akárcsak itt mindenki, engem és Zarinát leszámítva. Még az sem volt különös, hogy egyedül étkezett az egyik sarokasztalnál, mert bizony még volt néhány férfi, aki magányosan töltötte az időt.

– Véleményem szerint – nézett rám elgondolkozva –, kellő körültekintéssel kezelve a helyzetet, minden nehézség nélkül megoldhatjuk a ránk bízott feladatot. Ha az égiek is mellettünk állnak, két nap múlva már indulhatunk is haza. Ha viszont valami keresztezi a számításomat, úgy eltarthat akár öt napig is.

Hallva szavait, a döbbenettől tátva maradt a szám. Eltartott néhány lélegzetvételnyi ideig, mire meg tudtam szólalni.

– Egészen pontosan mire gondolsz? Csapdába csaljuk?

– Dehogy – mosolygott rám olyan elnéző pillantással, mintha csak együgyű tanítványa lettem volna –, nem lenne szerencsés lépés a kránit fegyverrel lebeszélni arról, hogy folytassa megkezdett nem igazán áldásos munkáját, mint ahogyan az sem, hogyha másképpen kényszerítenénk bármire. Inkább azt kell elérni, hogy ő maga is abba akarja hagyni itteni munkáját.

– Mégis hogyan? – kérdeztem enyhe éllel a hangomban – Megkérjük, hogy hagyja abba, ő meg örömmel engedelmeskedik?

– Pontosan. – bólogatott elégedetten Sahha. – Talán nem ártana finoman hivatkozni az aktuális politikai helyzetre is, hogy átérezze a helyzet komolyságát.

– Aktuális politikai helyzetre? – nyögtem értetlenül.

– Igen. Persze nem direktbe, hanem csak óvatosan megfogalmazva. Elejteni egy-egy megjegyzést, hogy mekkora befolyással bírunk Pyarronban...

– Semekkorával. – szakítottam félbe gondolatmenetét.

– Persze, hogy semekkorával, kis butus, – csatlakozott Zarina a beszélgetéshez – de ezt ő nem tudja. Elég megpedzegetni, hogy vannak kapcsolataink a Titkosszolgálattal, és máris nyert ügyünk van.

– Aha. – ráncoltam a homlokom. – Krán mindig is előszeretettel pátyolgatta Pyarron embereit.

– Ne értetlenkedj már annyit! – veszítette el türelmét a kahrei – Nyílt titok, hogy előbb, vagy utóbb szövetségre lépünk Kránnal.

– Kik?

– Hát mi. Pyarron.

– Az lehetetlen. Pyarron soha, de soha nem kötne szövetséget azzal az országgal.

– Azt kell mondanom, hogy tévedsz. – sóhajtott fel Sahha lemondóan – Az amundok fenyegetése éppen eléggé meggyőző ahhoz, hogy a két ellenséges állam békejobbot nyújtson egymásnak. Kérlek, ne nézz úgy rám, mintha mindezekről most hallanál először! – válaszképpen hallgattam, amiből ő levonta a megfelelő következtetéseket és hosszas magyarázatba kezdett valamiféle amund istenről, aki lassan testet ölt és ezzel veszélyezteti több szabad ország nyugalmát. Mindez pedig elégséges indok volt a két ellenséges államnak, hogy tárgyalásokba kezdjen.

Egészen egyszerűen képtelen voltam elhinni szavait, bár teljes mértékben bizonyos voltam abban, hogy nem hazudik. A hallott tények ellenére pedig továbbra sem gondoltam úgy, hogy nekünk valóban beszélni kellene a kráni fejvadásszal.

Vitánk folytatását egy hosszú, félelemmel teli sikoltás akadályozta meg. Hárman egy emberként kezdtünk futni a hang irányába. Pár utcával arrébb egy kisebb tömegbe ütköztünk. A városőrségnek még csak nyomát sem láttuk, a megrémült embereknek pedig eszük ágában sem volt minket megakadályozni abban, hogy közelebbről is megnézzük a riadalom okát. Bár mindhárman megláttuk a holttestet, csak én mentem közel hozzá, Sahha ugyanis öklendezni kezdett a látványtól, Zarina pedig azonnal segítségére sietett.

A varázsló rosszullétén nem csodálkoztam, a gyomrom nekem is felfordult. A halott férfiról az összes bőrt lenyúzták. Már az is sugallta, hogy profi munkáról van szó, hogy a test nem egy hatalmas vértócsában feküdt, és ahogyan közelebbről megnéztem, láthattam, hogy a gyilkos csak néhány helyen vágott bele a húsba és ott sem túl mélyen. A halált mégsem ez a kegyetlen eljárás okozta, hanem az a szúrás, amely a szegycsontot áttörve elérte a szívet – gyors és fájdalommentes halál. A ruha és a bőr nem volt a közelben, de a halott kardja ott feküdt mellette. Amíg a köpenyemet ráterítettem a hullára, addig vetettem egy pillantást a kardra. Nem volt rajta vérnyom, tehát az áldozat elég olcsón adta magát, vagy a támadó utólag megtisztította a fegyvert, bár ez utóbbi lehetőséget gyorsan kizártam, mert a hold fénye sehol nem tört meg a pengén.

Felnéztem és a varázsló pillantását kerestem. Arca már nem volt zöld, a levegőt is normálisan vette és épp azzal foglalatoskodott, hogy kaftánjáról eltüntesse a vacsora maradványait. Műveletének az érkező katonák vetettek végett, az emberek pedig villámgyorsan távoztak. Hirtelen mindenkinek sürgős dolga támadt, mint ahogyan nekünk is. Semmi kedvünk nem volt a városőrség kaszárnyájában tölteni az éjszakát. Sahha vezetett minket. Valahogy kiigazodott a kanyargós utcák össze-visszaságában. Néhány sarokkal arrébb pedig megálltunk és a varázsló bekopogott az egyik omladozó ház ajtaján.

– Itt van a kráni? – kérdeztem csodálkozva Sahhát.

– Nem, vagy legalábbis nem hinném, de itt, remélem, találunk valakit, aki jó pénzért elárulja nekünk, amire kíváncsiak vagyunk.

További kételyeimet magamba fojtottam, mert az ajtó kinyílt és egy álmos tekintetű suhanc pillantott ki. Az elhangzó beszélgetésből semmit sem értettem, de az ezüst nem kerülte el figyelmemet, bármilyen gyorsan is cserélt gazdát. Mindenesetre megérte a befektetés, mert az ajtó kitárult előttünk és beléphettünk a házba. Odabent a suhanc intett, hogy üljünk le és néhány pillanat múlva három teáscsészével jelent meg. És amíg mi az ízetlen forró vizet kortyolgattuk, addig a kölyök felébresztette a ház gazdáját, egy foghíjas, hosszú szakállú dzsad férfit, Imhalt. Sahhával barátságosan elbeszélgettek, majd átváltottak pyar nyelvre, hogy Zarinával mi is értsük, hogy miről is van szó.

– Imhal, te mindig tisztában voltál azzal, hogy mi folyik szeretett utcáinkon. Gondolom, mindez nem változott az elmúlt évek folyamán.

– Az attól függ, hogy mire is vagy kíváncsi, nyughatatlan Sahha?

– Mindössze egy csekélység az, mi foglalkoztat. Olyan apróság, ami a te mindenre kiterjedő figyelmedet semmiképpen nem kerülhette el.

– Sajnos az évek nem múltak el nyom nélkül a fejem felett, a látásom romlott, és bizony már nem tud az én vén fejem olyan sok felesleges apróságot megjegyezni, mint amennyire szükség lenne.

– De az aranyat, gondolom, még felismered.

– Azt sem mindig. Nagyban múlik azon, hogy ki adja, valamint azon, hogy miért is adja.

Ők láthatóan nagyon élvezték a társalgást, de engem határozottan zavart, hogy úgy kerülgetik a témát, mint ifjú a vígalmi negyedet. Zarina is feszélyezve érezhette magát, és hogy erre felhívja a férfiak figyelmét is, finom csörömpöléssel helyezte vissza csészéjét az asztalra, ám sem Imhal, sem pedig Sahha nem zavartatta magát. Fel sem pillantottak, úgy folytatták beszélgetésüket.

– Talán tőlem szívesen elfogadnád, még csak azon szép időkre emlékezve, amikor fejedet majdnem egy bakó simogatta...– Sahha mosolyára egy pillanatnyi harag volt a válasz, mely egy szívdobbanásnyi idő tört része alatt foszlott semmivé.

– Ha nem emlékeztetsz azon a szomorú esetre, akkor is elfogadom tőled a csilingelő aranyakat. De ugyan mivel hálálhatnám meg ezt neked, bölcs Sahha? Mi is az a csekélység, mi annyira bánt, hogy felkerestél miatta omladozó hajlékomban?

– Most, hogy itt vagyok, magam sem értem, hogy ilyen apróság okán, hogyan zavarhattam meg nyugodt éjszakádat ezen csillagfényes éjszakán, de ha már elűztem az álmodat, engedd meg, hogy megkérdezzem, hogy mit tudsz a városunk falain belül tartózkodó kráni küldöttről?